No more dreams {Yoonkook}

25. rész

Ajánlott zene: Taylor Swift - Red (link lent!)

Yoongi szúró fájdalomra ébredt az alhasában. Egyébként is mindig a lábait felhúzva aludt, de most görcsösen magához szorította a térdeit, és a fájó részre rakta a kezét. Amikor egy hangyányit alábbhagyott az érzés, a fiú körülnézett a szobában. Még mindig félhomály volt, nemsokára hajnali négy óra. Akkor kellett felkelniük. A fiú egy pillanatra számításba vette, hogy néhány fájdalomcsillapítóval kihúzza majd a mai napot is, de ekkor egy még nagyobb hullám suhant át rajta, amitől felnyögött, és meg kellett szorítania a lepedőt, hogy ne kezdjen el ordítani. A takarót már rég lerúgta magáról az éjszaka folyamán, és időközben Jungkooknak is hátat fordított. A pólója és a pizsamanadrágja kényelmetlenül tapadtak a testére, amitől csak még jobban fázott, mint egyébként.

A fiú néhány percig még feküdt az ágyban, az egyik karját lelógatva a matracról, és próbált nem koncentrálni a fájdalomra, akármilyen erős is volt az éppen; de az volt, hogy csak másodpercekre csillapodott, mielőtt újból teljes erővel támadta meg.
- Shit - morogta a fiú, ahogy elernyedt az eddigi legnagyobb görcs után. Ezután teljesen biztos volt, hogy nem csak a mai munkában nem vehet részt, de orvosra is szüksége volt. Ez nem lehetett csak egy ételmérgezés, abban már volt része korábban.

- Jungkook-ah... - nyöszörögte, hátha a fiatalabb meghallja, de a maknae-t mindig is lehetetlen volt ennyivel felébreszteni.
Yoongi összeszedte a maradék erejét, hogy a hasára tudjon fordulni az ágyon. Így legalább egy kis nyomás nehezedett a szúró részre, ami tompította valamennyire a fájdalmat.
A másik oldalra fordította a fejét, hogy lássa a fiút. Jungkook neki háttal, békésen szuszogott, habár a rapper róla is sikeresen lehúzta az ágyneműt.
Yoongi kinyúlt, hogy megfogja jungkook karját, de az túl messze volt tőle, így egy kicsit meg kellett emelnie a mellkasát. Ez volt az első alkalom, hogy a rapper bánni kezdte, hogy a fiúnak ilyen széles vállai vannak.
Ahogy megmozdult, az alhasa görcsölni kezdett, de így is elérte az énekes karját. Még soha nem érzett ekkora fájdalmat, és Yoongi egy pillanatra arra gondolt, hogy vége az egésznek. Persze, lehet, hogy túlreagálta a dolgot, de... Ott volt a fejében az a kis gondolat, hogy mi van, ha mégsem. Mi van, ha tényleg ennyi volt.

- Hyung - nézett fel Hoseok a telefonjából. Már hosszú percek óta céltalanul ült Yoongi stúdiójában, és a rappert lassan kezdte az őrületbe kergeti azzal, hogy néha idegesítően felsóhajtott.
- Köpd ki, J-Hope.
Hoseok visszanézett a telefonjára, aztán megint a barátjára.
- Már egy ideje el akarok mondani valamit.
- Ha ez egy szerelmi vallomás lesz...
- Nem, dehogy! Ne, Hyung, miért... - grimaszolt a fiú undorodva. - De tényleg a szerelemről akartam beszélni veled.
Yoongi idegesen nyelt egyet.
- Hónapok óta figyellek titeket Kookie-val, ahogy szerencsétlenkedtek.
A rapper hallgatott.
- Mégis mikor akarod elmondani neki, hogy szereted? Hyung, te is tudod, hogy Jungkook soha nem fogja kimondani. Ahhoz túlságosan labilis, és fél, hogy elhagyják őt.
- Tudom...
- Akkor meg? Gyakorlatilag együtt vagytok, de amíg nem erősíted meg ebben őt, addig nem fog semmi történni! Addig minden éjjel úgy fog lefeküdni, hogy mi van, ha másnap kiderül, hogy te másba vagy szerelmes. Látszik rajta, hogy minden bejelentésednél retteg, hogy mi van, ha azt akarod mondani, hogy van valakid, aki nem ő.
- Én... - Yoongi nem tudott mit felelni.
- Hyung, amiket Jungkooknak mondott az apja... Azok után én sem érezném teljes jogú embernek magamat. Ilyen alacsony önbecsüléssel örülhetsz ha egyáltalán képes lesz elfogadni a szerelemedet, mert így is azt fogja gondolni, hogy ő soha nem lehet senkinek elég jó. Tudod... Néha hallok tőle kijelentéseket, amik ijesztőek, őszintén. És korábbról is, mikor még csak ismerkedtünk, annyi olyan mondata, vagy szava volt, ami azt sugallta, hogy ő csak egy darab moslék... És szörnyű, hogy ezeket csak most tudom értelmezni.
- Én el akarom mondani neki... - sóhajtotta a rapper. - Csak... Valahogy sosem érzem azt, hogy igen, itt az idő, ez a pont az, amikor nekem el kell mondanom.
- De erre sosem lesz megfelelő időpont.
- És mégis... Mondjam a reggelizőasztalnál? Vagy próba közben? Vagy mikor dolgozunk? Vegyem el tőle a felmosót, mikor a padlót tisztítja a táncteremben és smároljam le figyelmeztetés nélkül?!
- Oh, Hyuuung - vigyorodott el a táncos. - Ez az utolsó már korábban is megfordult a fejedben, ugye?
- Talán - vörösödött el a rapper.
- Yoongi hyung, ha egy dolgot mondhatok neked tapasztalatból, az az, hogy csak mondd el... Nem kell nagy drámai jelenet, vagy piros rózsák. Az a nyolc betű akkor is ugyanaz, ha lihegve mondod táncpróba után. Csak... Nem akarom, hogy Kook anélkül élje le az életét, hogy tudná, hogy valaki olyan nagyra értékeli őt, mint te. Te lehetsz neki a gyógyulásának a módja... És ő is neked.
- Mégis, mi baj van velem?
- Semmi, Hyung. De mindannyiunknak van egy szomorú sztorija. Nem csak Jungkooknak vagy neked vagy a bandának, hanem az egész világnak. Mind megérdemelnénk, hogy valaki elmondja nekünk, mennyire szeret minket és hálás azért, hogy megszülettünk. Magától az ember nem jön rá az ilyesmire, mert csak a hibáit látja. Csak azt tudom, hogy Kookie egy húszéves árva, aki úgy érzi, hogy egyedül maradt a világban. Persze, itt vagyunk neki mi, de mind olyan elmozdíthatónak tűnünk, főleg most, hogy tönkre van menve a cég. Kell neki egy téglafal, ami elmozdíthatatlan.
Yoongi elgondolkozva hallgatta a fiú szavait, és tudja jól, hogy Hoseoknak igaza van.
- Hé, Hobi.
- Mondd.
- Tudod, én mindig úgy gondoltam, hogy iszonyatosan ciki, hogy J-Hope-nak nevezted el magad.
- Kösz - vigyorgott a táncos.
- De most rájöttem, hogy tényleg te vagy a csapat reménye.
Hoseok egy meleg mosolyt küldött Yoongi felé, aztán kiment a stúdióból, hogy egyedül hagyhassa a rappert a gondolataival.