No more dreams {Yoonkook}

11. rész

Ajánlott zene: Melanie Martinez - Dollhouse (link lent)

"Az egyik világ az atyai ház volt, sőt szűkebb ennél, tulajdonképpen csak a szüleimet jelentette. Ezt a világot nagyrészt jól ismertem. Anya és Apa volt a neve, szeretetnek és szigorúságnak hívták, példaképnek és iskolának. Ehhez a világhoz simogató fény, világosság és tisztaság tartozott, itt szelíd, barátságos beszéd, tiszta kéz és tiszta ruha, jólneveltség honolt."

~ Hermann Hesse: Demian

Család, oktatás és kemény munka. Ezeket az értékeket nevelték belé szentháromságként a szülei.
Eleinte nem is volt ezzel semmi probléma.

A családját mindig is gyermeki elragadottsággal figyelte: az apja korán ment dolgozni, mikor ő még aludt, és csak este ért haza, sokszor vacsora után. Néha haza sem jött a hivatalból. Az apja mégis minden éjjel elégedetten ment aludni: tudta, hogy amit tesz, azt a családjáért teszi. Nap mint nap a maximumot hozta ki magából, mikor az iratok fölött görnyedt. Az íróasztalán otthon és az irodában is egy családi fotó volt keretben a számítógépe mellé fektetve.

A húga három évvel volt fiatalabb nála. A kislány hamar megtanult kúszni, és onnantól kezdve mindig a fiú lábába koalaként kapaszkodva próbálta magát vitetni az idősebbel, aki évekig nem volt elég erős ahhoz, hogy el is bírja a testvérét. Nem szerettek kifejezetten együtt lenni, de utáltak távol lenni egymástól. Amikor a fiúnak tanulnia kellett, a kislány az íróasztal mellett ült a padlón, és egy szemüveget az orrára biggyesztve "tanult" ő is az egyik mesekönyvéből. Amikor a fiú a barátaival ment ki játszani, a kislány követni akarta, de a bátyja folyton becsapta az orra előtt a kaput. Ahogy a kislány sírdogálását hallgatva indult el otthonról, már el is ment a kedve attól, hogy másokkal legyen. Egyre kevesebb alkalommal ment el otthonról, míg végül teljesen abbahagyta a barátkozást a többi fiúval. A család fontosabb volt.

Az anyja volt azonban a legfontosabb személy az életében. A nő közelében minden könnyű volt és magától értetődő. Úgy tűnt, mindent tud és mindig türelmes. Mintha száz keze lett volna, hogy mindent meg tudjon csinálni. Erős kapocsként tartotta össze a családot, az ő felelőssége volt a béke a házban. Ezért szerette annyira a fiú. Az anyja mindent megtett érte. Mintha érte létezett volna.

Az oktatással sem voltak gondjai. Sőt! Valamilyen véletlen folytán az iskola olyan volt neki, mint valami játék. Mindent megértett, amit a tanárok magyaráztak neki, és az agya éhesen fogadott be minden egyes információmorzsát, amit csak tudott. Persze Koreában sosem volt igazán egyszerű diáknak lenni. Iskola után még hosszú órákat töltött az íróasztala fölé görnyedve, hogy el tudja végezni a nagy halom otthoni feladatát. Ezeket utálta legjobban. Hiába tudta már második próbálkozásra a matematikai feladatokat, neki is el kellett készítenie a száz vagy százötven példát, amelyeknek teljesen ugyanaz volt a logikai menetük. Egyszerűen unalmas volt. Persze, rá lehetett volna fogni, hogy Ilsan iskolái talán nem olyan nívósak, mint a Szöuliak, de az igazság az volt, hogy a fiú még így is a nemzet TOP 1%-ában volt a tanulmányi átlaga alapján.

Nem hiányzott a kemény munka sem az életéből. Ha már az iskolát túl egyszerűnek tartotta, akadémiákra járt. Már első osztálytól, nem is, már az óvodától kezdve az egyetem volt a cél az életében.
A szülők egyébként is hajlamosak voltak túlhajszolni a gyerekeiket a különórákkal. Tánc, zene, angol, japán, kínai, képzőművészet... És ezek csak a matematika, történelem, irodalomórák után. Ha valamiben nem volt jó az ember, akkor azt fixálni kellett. Ha valamiben jó volt, még jobbnak kellett lennie.
Mindig is szerette a nyelveket, így az angol mellett még japánul is tanult. Matematikából vett plusz órákat. A Jóbarátok lett a kedvenc sorozata, amit csak angolul nézhetett otthon. Iskolai klubokba járt el és szeretett volna osztályelnök lenni. Minden alapja meg volt ahhoz, hogy köztisztviselőként majd az apja nyomdokaiba lépve hosszú órákat tölthessen el öltönyben, iratokat olvasva.