Kedvesem | Szalai Ádám |

02.

Szalai Ádám

Nem szerettem volna ugyan azt a hibát elkövetni Dorkával, mint Csillával anno. Próbálok figyelni arra, hogy boldog legyen, hogy ne érezze, hogy hanyagolom, de ez elég nehéz és fogalmam sincs mit kéne tennem még. Lenéztem menyasszonyomra, aki szorosan fogta a kezemet, míg a másikkal a szemét dörzsölte az én pulcsimba, ami most a pocakja miatt pont jó volt rá. Akaratlanul is elmosolyodtam, hisz imádom nézni a természetesen szép arcát, smink nélkül ezerszer gyönyörűbb a kócos haja pedig csak megdobta ezt az egészet. A csomagjaink megérkezése jelentette azt, hogy végre mehetünk haza, vagyis először anyáékhoz, ugyanis ebéddel várnak minket. Az autóm is sikeresen túlélte a repülést, ezért gyorsan bedobtam a két bőröndöt aztán a kormány mögé ültem, míg Dorka ébredezve várt már engem. Beindítottam a kocsit és már el is hagytuk a repteret.

Az út alatt végig fogtam a kezét, amit ő szorított mikor a kisfiúnk mocorogni kezdett. Elégedetten parkoltam be a kertbe, aztán egyből kipattantam és siettem, hogy segíthessen Dorkának felállni, amit ő értékelt. Annyira hálás vagyok neki, hogy ezt végig csinálja értem és a családunkért. Biztosan nehéz lehet.

- Na végre! - jött ki idősebb öcsém és egy szoros ölelésbe fogta menyasszonyomat, aki hangosan nevetve ölelte őt vissza. - Te bálna. - jegyezte még meg, aztán a kezét felém nyújtotta.

- Öcsi, még egy ilyen és nem láthatod a kis trónörököst! - fenyegettem meg, amin megforgatta a szemeit, de aztán mi is ölelésbe bontakoztunk ki.

- Segítsek valamit? - kérdezte a szemöldökeit felhúzva.

- Nem kell. - mosolygott Dorka, aztán elindult befelé, én pedig egyből követtem. Hiába vagyok néha rideg vele, de a szívem a torkomban dobog, ha nem látom őt. Félek, hogy esetleg elesik, vagy valami baj lesz és nem tudok neki segíteni mert nem vagyok ott. Viszont a feszültségemet sem akarom rajta levezetni, akkor pedig muszáj inkább egyedül hagynom. És ez nem mindig sikerül.

- Miért sietünk? - kérdezte Vili mikor végre utolértük a fürge anyukát, aki rám várva állt az előszobában, ugyanis sportcipő volt rajta, amit nem tudott kikötni.

- Elfelejtettem. - nézett rám szomorúan, aztán lehajtotta a fejét.

- Semmi baj. - mondtam, aztán már le is térdeltem elé, gyorsan kikötöttem és kilazítottam a cipőjét, amiket belém kapaszkodva vett le, az elefántos zokniján pedig akaratlanul is elnevettem magamat. Nagy nehezen feltápászkodtam és beljebb mentem, ugyanis Vili is ott hagyott a földön. A konyhába érve az egész család ott volt, Dorka épp anyut ölelgette, így hát apámhoz léptem és szorosan megöleltem.

- Végre itthon vagytok! - veregetett hátba, aztán köszöntem a másik öcsémnek, illetve Zsaninak és Vikinek is.

- Na, hogy érzed magad apuka? - kérdezte nagy mosollyal Berci, amin felkacagtam.

- Szörnyen. - vallottam be. - Nehéz a pályán és otthon is fenntartani az egyensúlyt. - vakartam meg a tarkómat aztán Dorkára néztem, aki a sültkrumpliból csent el pár darabot, aztán a kezét a hasára rakta. A baba megint mozgolódni kezdett, így még véletlenül se vettem le a szememet a menyasszonyomról.

- És még nehezebb lesz, ha megszületik! - mondta anya és lecsapta a pultra a kanalat. Miért ideges?

- Nem baj, ha leülök az asztalhoz? - szólalt meg Dorka és erősen szorította a pultot. Aggódva néztem rá mikor megindult felém, már automatikusan nyújtottam a kezemet, hogy kapaszkodjon belém, de először nem akarta elfogadni, aztán az utolsó pillanatban mégis és kicsit meggörnyedt.

- Mi a baj? - kérdeztem aggódva.

- Kicsit begörcsöltem, túl sokat kapálózik. - mondta. - Üljünk le. - kérlelt, én pedig egyből az asztalhoz vezettem, ahol jól kinyújtotta a lábait, miután leült, én pedig leguggoltam mellé. - Ne nézz így rám. - pillantott rám, aztán megsimította a borostás arcomat. - Még mindig úgy érzem magam, mint egy szerelmes tini. - motyogta, amin elmosolyodtam és a kezemet a hasára helyeztem.