The Vocalist

Huszonkettedik fejezet

Nagyon sajnálom, tudom, hogy sokat késtem ezzel a résszel, de amikor megírtam kicsit sem voltam elégedett vele, rossz munkát pedig nem akarok kiadni a kezeim közül. Így hát amit most kapni fogtok, az a harmadik verzió, ebből a részből. :D

Nem akarom hosszúra nyújtani a szót, de muszáj elmondanom, hogy leírhatatlanul hálás vagyok a 13K megtekintésért, a több(!!!) mint 2K vote-ért és a sok-sok kommentért.
<333

Sajnos a történetnek eléggé a vége felé járunk már, vagyis már nincs sok hátra, de egyszer muszáj befejeznem. :(

Imádlak titeket!
Fighting!
______________________________________

Volt egy boldog időszakom. Úgy éreztem, az élet nem is lehetne egyszerűbb. Jól éreztem magam.
Aztán...aztán megértettem. Hogy mindennek ára van. Az örömömnek is. Méghozzá akkora, hogy soha nem hittem volna.

Szombat délután volt. YoungByul, végre megbékélt a szüleivel, akik bár továbbra sem akartak együtt lenni, elkezdtek foglalkozni a lányukkal.
Unatkozva kapcsolgattam a csatornák közt, mikor rezegni kezdett a telefonom.
Üzenetem érkezett Jungkooktól.

"Hnap koncertünk lesz. Nem akarsz eljönni?" - állt az üzenetben.

Csodálkozva néztem a pár sort a telefonom, és közben egyre szélesebb lett a mosolyom. Aztán rögtön le is hervadt, amint rájöttem, hogy pénzem az viszont nincs.

"Nem lehet. Nem tudnám kifizetni." - pötyögtem be keserűen a választ.

Leraktam a telefonom magam mellé, és immár nem csak unatkozva, de szomorúan néztem tovább a hülyeséget, amit épp adtak.
Újra megrezzent a készülék, én pedig rápillantottam.

"Nem kell..." - állt a képernyőn, majd el is sötétült.
Értetlenül vettem a kezembe, hogy megnézzem a teljes üzenetet.
"Nem kell. Ingyen bevihetünk magunkkal. Persze csak, ha akarod."

Azt mondtam az előbb, hogy szomorú vagyok? Igazából majd' kicsattanok.
Kitágult pupillákkal próbáltam értelmezni a sorokat, de minden egyes újraolvasás után, rájöttem, hogy ez tényleg azt jelenti, ami le van írva.
Kis híján felsikítottam, de vissza fogtam magam, és emlékeztettem az agyam, hogy anyát és engem alig pár szoba választ el.

Minél hűvösebb választ akartam írni, hogy ne érződjön, mennyire tetszik az ötlet.

"Persze, hogy érdekel. Mikorra és hova kéne mennem?"

Ezek után megkaptam a tudni valókat. Úgy tűnt az idő most lassabban telik, mint eddig. Alig bírtam magammal.
Heteknek tűnt, mire eljött a másnap.
Pechemre hét órakor kipattant a szemem, holott a koncert helyszínére délután háromra kellett volna érkeztem.

Emiatt morcos lettem, és amikor kimentem a szobámból, becsaptam az ajtót magam mögött. Elindultam a nappaliba, ahonnan anya hangja szűrődött ki. Azt gondoltam, biztos beszélget valakivel telefonon, ezért lazán kisétáltam a nappaliba.

Azonban meg is dermedtem, amint megláttam, hogy anya közelébe sincsen a telefon. Társasága volt. És nem is akárki.
- J-jimin Oppa? - motyogtam, miközben gyorsan magamra néztem. Egy rövid ujjú pólóban és egy rövid sortban szoktam aludni, szóval most is ez volt rajtam. Áldottam az eget, hogy kivételesen felvettem egy melltartót, miután felébredtem.

Aztán újra felnéztem és találkozott a tekintetem az ő nagyon is vidáman csillogó szemével.
- Szia! - köszöntött, miközben mosolyra húzódott a szája.
- Mit...mit csinálsz itt? - makogtam össze-vissza, miközben beletúrtam a hajamba, hogy legalább valahogy kinézzen.
- Meglátogatlak. - adta meg az egyszerű választ.
Ekkor már anya is rám nézett, és helytelenítően kezdte rázni a fejét.
- Kislányom, mi ez a rövid nadrág rajtad? - mondta a szokásos "haragszom rád" hangnemében.
A lábaim említésére, Jimin szemei azonnal a combjaimra tapadtak, én pedig sosem tapasztalt zavarban húzogattam lefelé a pólómat.
- Anya. Egyrészt 20 éves vagyok, másrészt pedig mindig ebben alszom, és eddig nem volt vele semmi bajod! - akadtam ki annyira, amennyire a körülmények engedték.
- Akkor még nem mutatkoztál ebben senki előtt. Ráadásul ez a fiú a barátod. Amit nem is tudom mikor akartál nekem elmondani... - érvelt felhúzott szemöldökkel.

Segélykérően vezettem át a tekintetemet anyáéról Jiminére, aki rögtön kapcsolt.
- Az én hibám. - pattant fel, majd megköszörülte a torkát és mellém sétált. - Mármint, hogy nem tudta, hogy a barátja vagyok. Én mondtam neki, hogy ne mondja el senkinek, nehogy baja essen, ha esetleg kitudódna a nyilvánosság elé. - hazudott szemrebbenés nélkül.

Elkerekedett szemekkel néztem rá, de ő továbbra is tartotta a szemkontaktust anyámmal.
- Aigoo, így már értem! - csapott a homlokára anya. - Hát nem kedves? - mosolygott szélesen, majd felállt, és elindult felénk, és miközben megkerült minket, megpaskolta a vállam és odasúgta nekem:
- Nem csalódtam az ítélő képességedben. - kuncogott, majd eltűnt a folyosón.

Nagyot nyögve temettem az arcomat a kezembe, miközben el akartam süllyedni szégyenemben.
Jiminből kitört a harsány nevetés, ami nem éppen azt a hatást váltotta ki belőlem, mint amit gondoltam.
Meghallottam a nevetését, és egy pillanatra elfelejtettem, mi történt az előbb, és ránéztem. A figyelmemtől hirtelen megnémult, és nagyokat pislogott.
- Mi az? - értetlenkedett.

Fogalmam sem volt, hogyan került ide és miért. De hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy megcsókoljam.
Így hát életemben először én kezdeményeztem a csókot.
Csak pár másodperc múlva kapcsolt, gondoltam meglephettem.
Imádtam a közelébe lenni, és hozzábújni. Most mind a két vágyam teljesült. Egyszerre.
Pár perccel később, sikerült csak szétválnunk, amitől nekem is mosolyognom kellett.
- Hát ez meg mi volt? - nézett a szemembe, a ragyogó íriszeivel.

Szeretlek. - gondoltam magamban, de nem mondtam ki hangosan.

- Nem tudom. Azt hiszem elkapott a hév, vagy valami ilyesmi. - haraptam az ajkaimba, miközben hátrább léptem egy lépést.
Ő csak elmosolyodott és megrázta a fejét. Elindultam a konyhába, hogy reggelit készítsek magamnak.
- Kérsz valamit? - érdeklődtem hátra sem nézve.
- Nem, nem vagyok éhes. - válaszolt, majd utánam indult.
- Miért jöttél? - kérdeztem meg ma már sokadszorra.
- Megkaptuk szabadnak a délelőttöt, hogy a koncertre fittek legyünk. Én pedig úgy gondoltam, eljövök hozzád. - válaszolta.
- Ó, igen, a koncert. Jungkook meghívott és én igent mondtam, remélem nem baj. - motyogtam, miközben vártam, hogy a pirítósom elkészüljön.
- Már miért lenne baj? - kérdezett vissza.

Éppen válaszolni akartam, mikor hirtelen megkapaszkodott a konyhapultban, és lehunyta a szemét.
- Minden rendben? - siettem mellé, de ő csak a fejét rázta. - Aigoo, de hisz' tiszta sápadt vagy. - tanulmányoztam az arcát, aztán gyorsan lekaptam az egyik polcról egy poharat, majd megtöltöttem vízzel. Odavittem hozzá, és leraktam elé. - Innod kell, Oppa!

Ő csak bólintott, majd kérdés nélkül kiitta a üveg tartalmát. Úgy tűnt kezd belé visszatérni a szín, de én még mindig aggódva fürkésztem az arcát.
- Oppa, mi történt az előbb?
- Semmi. - legyintett. - Csak egy kicsit megszédültem. Mostanában sokat próbálunk, és gyakran vagyok fáradt emiatt.
Őszintén akartam hinni neki, ezért csak bólintottam, és annyiban hagytam a dolgot.

Jimin majdnem délig ott volt nálunk. Anya kíváncsi volt arra, hogy milyen lehet idolként élni, mivel én visszautasítottam ezt. A szülőm rendkívül kedves volt, és megértő, amit értékeltem, de úgy tűnt Jimin is, mert gyakran egy-egy ilyen megnyilvánulásnál összemosolyogtunk a barátommal.
Azonban készülődnie kellett, ezért hamar elköszönt tőlünk, és amint becsukódott mögötte az ajtó, anya vigyorogni kezdett, és áldását adta ránk. Örültem, és jól esett, hogy anya elfogadta a barátomat, hiszen ő egy nagyon jó ember volt.

Úgy éreztem enyém a világ és kicsattantam az örömtől, egészen a koncertig, amin olyan dolog történt, amiről még csak álmodni sem mertem volna. És nem jó értelemben.