The Vocalist

Huszonötödik fejezet

B E F E J E Z Ő  R É S Z
_________________________

Miután az orvos elmondta a diagnózist, rögtön a kórteremhez mentünk. Azt mondta nekünk a férfi, mielőtt elment, hogy Jimin éppen alszik, és még fog is sokáig, hogy kipihenje a kimerültségét. Emiatt nem lepődtünk meg azon, hogy mikor bementünk hozzá, a szemei csukva voltak, és halkan lélegzett.

Sosem hittem volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de az, hogy hallottam a levegővételét, rendkívüli megkönnyebbüléssel töltött el.

Az ágya mellé csoportosultunk. Sokáig egyikünk sem szólalt meg. Nem is tudtunk volna mit mondani.
- Azt hiszem, most már nem vagyunk elegek ennek a problémának a kezelésére. - közölte hirtelen Namjoon, mire mindannyian ránéztünk.
- Mire gondolsz? - érdeklődött Jin.
- Arra, hogy éhezteti magát. Ez már harmadszorra történik meg. - rázta a fejét hitetlenül a leader, mire nekem felszaladt a szemöldököm.
- Harmadszorra? Ez nem a második alkalom volt? - értetlenkedtem.
- Nem. - szállt be a beszélgetésbe Tae is, majd lenyúlt és megszorította a fekvő barátja karját. - Ez a harmadik. A Wings album készületeinél is megtörtént ez. Bár akkor nem ájult el. De tíz napon keresztül egyetlen egyszer evett. - vallotta be, majd egy kicsit hosszabban szorított össze a szemét, egy-egy pislogásnál.

Összeszorult szívvel néztem a békésen alvó barátomat. Namjoonnak igaza volt. Ha már ennyiszer megtörtént, és nem tudták kezelni, akkor komolyabb lépésekre lesz szükség.

Órák teltek el. Egyetlen egy szék volt, a teremben, így mindannyian a földön ültünk, és csak néztünk ki a fejünkből. Fogalmunk sem volt, mi történik majd akkor, mikor Jimin felébred. Néha bejött a menedzserük és megkívánt minket egy-egy kávéval. Reggel azt mondta, hogy a bandának haza kell menniük kipihenni magukat. Bár nagyon makacsak voltak, végül sikerült meggyőzni őket. Engem is próbáltak ösztönözni arra, hogy aludjak egyet otthon, de csak megeresztettem egy fáradt mosolyt és megráztam a fejem. Nem erőltették a témát, így hát délelőtt elmentek azzal a kéréssel, ha Jimin felébredne, azonnal hívjam őket. Beleegyeztem, majd miután kiléptek a kórteremből, leültem a székre és Jimin mellé húztam.

Még mindig aludt, és ha nem tudtam volna, hogy semmi baja, aggódtam volna.
Összekulcsoltam a kezeinket és az arcára néztem.
- Oppa! - szólítottam meg halkan, bár nem vártam választ. Csak reméltem, hogy hallja. - Nem tudom, miért tetted ezt magaddal. De kérlek, szépen kérlek, ne tedd ezt még egyszer. Mi - a tagok és én, sőt még a menedzseretek is - nagyon szeretünk téged. Elfogadunk olyannak, amilyen vagy. - simogattam meg a kézfejét. - Nekem tökéletes vagy. De ha továbbfolytatod ezt...az nem csak neked lesz rossz, hanem nekünk is. Ne hallgass a rosszakarókra! Csak irigyek, mert sokkal többet értél el náluk. - mosolyogtam szomorúan. Éreztem, hogy újra könnyek gyűlnek a szemembe, de megpróbáltam a lehető leggyorsabban kipislogni őket. Most nem akartam gyenge lenni. - Szeretlek, és remélem te is így érzel. Szóval ébredj fel gyorsan, és mondd el, hogy ne bizonytalankodjak, rendben? - lehajtottam a fejemet az összekulcsolt kezünkre, és úgy néztem őt.

Nem tudtam, mennyi ideig figyelhettem, de a fáradság győzedelmeskedett, így egy idő után lecsukódtak a pilláim, és mély álomba merültem.

***

Mozgolódásra ébredtem. Aztán éreztem, hogy valaki megpuszilja a hajam.
Hirtelen tért vissza minden, a tegnapi napból.
Jimin!
Kinyitottam a szemem, és felnéztem, azt hittem, rosszul látok.

Jimin az ágyában ülve nézett engem mosolyogva. Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, apró mosolygóráncok jelentek meg a szeme sarkában, miközben sóhajtott.
Feltápászkodtam, majd megdörzsöltem a szemem, hátha eltűnik az álomkép. De nem ez történt.