Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Rendben, oda még egy kis fekete, aztán a fülek és kész. - csapja össze vidáman tenyereit Junmyeon.
- De hyung, én ezt nem akarom..elég egy macska! - mutatok ingerülten a kanapén fetrengő Jongdaere. Csak kíváncsian kapja fel a fejét, nem nagyon érti a helyzetet. Jobb is, őt tényleg nem szeretném megbántani.
- Ahjj legyél már kicsit kedvesebb, hidd el mindenkinek jobb lenne. - simít vállamra, aztán ott hagy az öltözőben, a macskamosolyúval. Teljesen felöltözve toporognak a folyosón, már csak ránk várnak, de nem akarok menni. Régen imádtam a halloweent, tényleg, de így Yifan nélkül nem olyan.
A kanapé kicsit besüpped, ahogyan ráhelyezem súlyom, de nem elég hangosan ahhoz, hogy kint is fel lehessen rá figyelni. A bent tartózkodó ugyanúgy ott van, de mostmár felült.
Lassan dőlök hozzá közelebb, majd szorosan átölelem és arcom mellkasába fúrom. Szavak nélkül érti minden gondom, egy szót sem szól, csak próbálja elfeledtetni velem a sosem múló bajaim. - Nagyon hiányzik, ugye? - kérdezi nyugodt, halk hangján. - Mindig, de most annyira elviselhetetlen. Nem tudok nem foglalkozni vele, mindenhol csak őt látom. - suttogom keservesen, fejemet nem mozdítva.
- Azt mondják az idő minden sebet begyógyít, de ez egyáltalán nem igaz, a hegek mindig ott maradnak. Akár szeretnénk akár nem, sajnos felejteni nagyon nehéz. - simít tincseim közé, lágyan elkezdi simogatni fejbőröm -Ez ellen sokat nem tudunk tenni, megpróbálni meglátni a legkisebb jót, vagy csak felállni és tovább menni, aztán, ha újra elég erősnek érezzük magunk, akkor küzdeni. Ahány ember, annyiféle döntés. Senki sem ugyanúgy dolgozza fel a rossz dolgokat. Érezd jól egy kicsit magad, engedd ki a gőzt. Jobb lesz, megígérem neked, Tao! - Rendben, de akkor segíts benne, kérlek. - pillantok végre rá, óvatos mosoly kúszik ajkaimra.
Lazán nyomom le a helyiség kilincsét, kint pedig pontosan az a látvány fogad amit vártam. Nyolc unatkozó, hulla fáradt, kínlódó csapattárs. Nem nagyon van kedvük a többieknek sem hozzá, csak elfáradtunk ma, mint mindig, minden egyes nap...
Nem tervezem leinni magam - még a többiek kedvéért sem - így a kis narancslevemmel üldögélek, ez egyik távolabbi sarokban. Unalomüzésképp a szívószálam forgatom ujjaim között, kitudja hanyadjára összehajtogatva azt.
Az emberek egyre csak gyűlnek, az italok fogynak az üres poharak kupaca pedig végeláthatatlan. Jongdae néha rám pillant táncolás közben, de teljesen tiszteletben tartja a ki sem mondott kérésem. Időközben azonban mégis akadt társaságom, Sehun személyében. Úgy néz ki kedve támadt velem antiszociálisat játszani, nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, de pontosan tudjuk egymásról, hogy ugyanúgy nincs humora ehhez az egészhez. Túlzottan meg sem eröltette magát, már a jelmezét is levette. Én meg még mindig itt virítok, mint egy rossz macska.
- Ha gondolod menj táncolni nyugodtan, nekem még van egy kis dolgom. - intek neki, majd már el is tűnök a hátsó kijáratnál.
Amint kilépek az ajtón megcsap a hűvös szél, mely teljesen libabőrössé teszi - a felhajtott ingujjam miatt szabadon hagyott - alkarjaim. Kimért léptekkel sétálok a korláthoz, majd nekidőlök. Már teljesen besötétedett csak a lámpák világítanak, meg persze a töklámpások.
Az utakon még észrevehető, hogy az eső itt járt, mindenfelé hatalmas tócsák, melyekben megcsillan a mesterséges fény. Végigsimítok a vékony vason, aztán megemelve kezem az ég felé emelem azt. Különleges, ahogy megvilágítja a lámpák gyér fénye.
Lassan süllyesztem bal kezem zsebem mélyébe, kutatva a kis boldogságom után. Hiába túrok mélyebbre még mindig csak a telefonomat érzem, francba a másik zseb... Túllendülve ezen a nehézségen is, már nyugodtabban gyújtom meg, nagyot szippantva a friss levegőbe, fújom ki az áttetsző füstöt ajkaim közül. Az esti szél gyorsan eltünteti, pillanatok alatt nyoma vész, pedig olyan gyönyörű ahogyan tova száll.
- Nekem is adsz egy szálat? - hallom meg hátam mögül az ismerős hangot. Hátra sem kell fordulnom, már meg is érzem erős karjait derekam körül, kellemes illata pedig ismét orromba kúszik. - Nagyon hiányoztál, Yifan. - suttogom magam elé, majd fejem hátradöntve pillantok sötét íriszeibe. - Te is nekem, cicus. - nevet vidáman, melyen nekem is mosolyognom kell.
- Megint rászoktál a dohányzásra? - kérdezi miközben már ő is a sajátját szívja. - Én csak pár órára elegendő életkedvnek hívom, de éljünk csak a te szavaiddal. Amúgy meg, mint látod, igen. - Te is tudod, hogy nem kéne, nem tesz jót a hangodnak.. - dorgál meg, pont úgy, ahogy régen is tette. - Ugyan, ilyen alapon neked sem kellene. Nézd, nekünk csak ez jutott - hajtom vállára fejem, szabad ujjaink összefűzve. Erre már nem mond semmit csak szorosabban fogja kezem.
Egymáshoz bújva nézzük a füstöt, mit szinte felváltva fújunk. Egyre sötétebb az ég, a szél is erősödik. Az égen újból szürke felhők gyülekeznek, készülve a következő viharra. A környék pillanatokra ismét megvilágosodik, majd távolból kivehető egy hangos dörrenés, aztán még egy. Halk koppanások hallatszanak a fölöttünk lévő üvegtetőn, a villámlásban néha megcsillan pár esőcsepp. Egyre több koppanás hallik, majd már veri az üveget. Elkezdett szakadni, megjött. Eljött a mi időnk, a mi viharunk.
