Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A szürkés színű felhőkből, óriási pelyhekben hullott a hó. Ezerféle méretűek és mintájúak voltak, nem lehetett találni köztük két ugyanolyat. Ugyan alig egy szűk órája kezdett el hullani, a környéket már mindenhol a hideg, fehér takaró fedte. Kint mindenki óvatosan csúszkált az utakon, esernyővel védték magukat, senki sem akart megázni. Túlságosan nem örültek a fehér karácsonynak, kivéve a diákokat. Ez csak egyet jelentett számukra, játék. Mindegy volt, hogy kisgyermek vagy kamasz ugyanolyan csodálattal lesték az ablakból a havat.
Így történt ez Junmyeon osztályában is, összes társa szorosan préselődött a hideg ablaküveghez, már szinte érezték, ahogy bőrükhöz érve, elolvad a hó. Pedig minden ablak csukva volt, mind csak képzelgés. A többség, a szünet előtti utolsó napra, teljesen elvesztette eddigi figyelmének bármely apró szikráját is. Egyedül ő volt képes figyelni. ❛❛Méghogy végzősök...❜❜ - gondolta, aztán újabb füzetbe kezdett el szorgosan jegyzetelni.
- Ne csináld már gyere te is, végre havazik, hát nem vártad már - piszkálta padtársa a fáradtan rendezkedő szőke fiút. - Nincs ilyenekre időm, tanulnom kell. Hagyj, Minseok! - unottan masszírozta meg orrnyergét - mit elnyomott a szemüvege - majd eltolta magától barátját.
Minseok az osztályon kívül sem hagyta abba a noszogatását, fáradhatatlanul követte az egész épületen át Junt. Titkon remélte, hogy a fiú nem hajlik az ötletére és tovább mehet vele, nyaggatva őt, akár egészen otthonáig is.
Kilépve az iskola zsúfolt aulájából, a hideg rögtön megcsípte arcukat. A szőke most sajnálta igazán, hogy reggel nem szaladt vissza a szobájában felejtett, sötétkék sáljáért. Fázósan húzta magán összébb világos szövetkabátját, ábrándozva az otthoni forró, citromos teájáról. Mikor lesz az még, előtte citromot is kéne venni...
Végül egész úton csendben haladtak, szorosan egymás mellett, egyedül bakancsaik egyenletes kopogásai törték meg a közöttük kialakult nyugalmat.
- Kérlek, akkor legalább hógolyózzunk egyet! Már gyúrtam egyet, neked adom - pillantott rá Minseok. A fiú tudomást sem vett a dologról, ugyanúgy állt ott, csak fejét rázta. - Akkor eldobom! - Ne viccelj, úgyse tennéd - húzta féloldalas mosolyra ajkait a fiatalabb. - Még mindig nem ismersz eléggé? - kérdezte lebigyesztett ajkakkal. Jobb kezét hirtelen emelte magasba, egyenesen Junmyeonra célozva a hógolyóval, ám nem tett semmit, ugyanúgy volt a keze és csak kíváncsian fürkészte a másik tekintetét. - Ha elmered dobni a hógolyót...! - fújtatott a fiú, de egy centit sem mozdult, várt, de pontosan ő sem tudta mit. Az idősebb gyorsan szelte át a távolságot kettőjük között, kezében szorosan markolva a hólabdát. Mosolyogva pillantott fel társára, közelebb hajolt, majd hideg párnáit a másikéhoz nyomta. Lágyan csókolt a másik kissé kihűlt ajkaira, orrukat összeérintve. Az időközben megolvadt hógolyó pár pillanattal később ott landolt a jeges járdán, apró darabokra esve. Felolvadt, akárcsak a szomorkás, nyomott hangulat Junmyeon körül.
