اوووه! هذه الصورة لا تتبع إرشادات المحتوى الخاصة بنا. لمتابعة النشر، يرجى إزالتها أو تحميل صورة أخرى.
- Changkyun pov -
Fázósan húztam magamon összébb sötétkék szövetkabátom és sálamba is próbáltam belefúrni teljesen arcom, ezzel minél jobban védve magam a hideg ellen. A napokban borzasztóan lehűlt a levegő, pedig csak December eleje volt. A sétálóutca - hiába volt valamennyi fénye a köztéri lámpáknak - teljesen kihalt volt. Az emberek már rég hazatértek családjukhoz vagy éppenséggel most indultak szórakozni tekintve, hogy már jócskán elmúlt tizenegy.
Sietősre vettem lépteim ahogy elértem egy elhagyatottabb környékre, sosem vallottam magam félősnek, de a város ezen része nem tartozott a kedvenceim közé. Akármennyire is utáltam muszáj volt, ez a legrövidebb út gyalog a temetőhöz. Sétám már inkább átment lassú kocogásba, főleg mikor a lámpa ami alatt elsétáltam kialudt - még párral együtt - ezzel teljes sötétséget teremtve. Kezeim megremegtek, a csokrot mely bal kezemben pihent erősen rászorítottam, ezzel majd' eltörve a virágok szárát. Az lenne még a szép, ha ezt is elcseszném. A helyzetet nézve szomorúnak kéne lennem, viszont mégis ez legboldogabb nap az életemben azóta. Most lesz 5 éve, hogy repül az idő.
Megérkeztem, ismét ott álltam a temető bejáratánál, mint minden egyes December 10-én. Jobb kezemet kihúzva kabátom zsebéből idegesen túrtam sötétszőke fürtjeim közé, a hideg levegőbe hatalmasat szippantottam és próbáltam megnyugtatni hevesen dobogó szívem.
Ahogy közeledtem célom felé már homályosan ugyan, de láttam sziluettjét. Gyomrom görcsbe rándult és ismét feléledtek azok a fránya pillangók. Kikerülve az utolsó közénk álló koszorútartót végre megpillantottam teljes életnagyságban. Ott ült a sírkő tetején a lábait lóbálva, sötétbarna hajába a szél néha - néha belekapott, ezzel összeborzolva puha tincseit. Mikor észrevett arcán ismét megjelent az általam annyira szeretett mosolya, szemében pedig újra láthattam azt a különös csillogást.
A virágtartóba lassan helyeztem bele az apró csokrot pillantásait kerülve, izgultam hiába tudtam, hogy nincs mi miatt. Tompa puffanást hallottam majd megéreztem forró tenyerét, ahogy csuklómnál fogva maga felé fordít. Sötét íriszeivel teljesen végigmért - arcom szinte égett - , ujjainkat szorosan összefűzte, azt hiszem lassan halmazállapotot váltok.
Még közelebb lépve hozzá karjaimat nyaka köré kulcsoltam és fejemet mellkasába rejtettem. Kezeit hátamra vezette és csak gyengéden simogatott, nem szólt egyetlen szót sem. Élvezhettük egymást újra és ez pont elég volt. Lassan kibújva öleléséből - már nyugodttabban - pillantottam fel rá. Ajkait csíntalan mosolyra húzta és szemei még sötétebben csillogtak, mint eddig.
- Csak nem hiányoztam, Changkyun? - furcsa volt megint hallani a mély hangját ahogyan kiejti a nevemet. Beleborzongtam.
Nyugtatva eszméletlen gyors tempóban verő ketyegőmet, kizártam mindent - mondjuk csak mi voltunk ketten az egész területen - és szája sarkára hintettem egy puszit aztán húzodtam is volna el ám derekamra simítva megcsókolt, úgy igazán. Meplepődtem a rég nem tapasztalt érzéstől és lecsukva pilláim felsőjébe markoltam, próbálva nem elveszíteni egyensúlyom. Párnái lágyan simogatták az enyémeket, végigszántott nyelvével alsó ajkamon és elmélyítette csókunkat. Próbáltam a lehető legjobban hozzá simulni, de már nem volt hova. Egy papírlap se fért volna el közöttünk, kissé klisésen hangzik, de ez volt az igazság. Óvatosan tolt hátrébb és amint hátam a hideg kőhöz nyomódott teljesen belepasszírozott. Egyik kezével derekamat karolta át míg a másikkal oldalamat simogatta. Nyelvjátékával elvarázsolt és észre sem vettem, hogy már a tarkóján simogatom - bár inkább tépem - hajszálait a csodás érzéstől ami átjárja testem. Már nagyon hiányzott, hogy így érjen hozzám. Apró puszikkal becézgeti számat majd homlokát az enyémnek támasztja.
