Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A lakásban csend volt, az éjszaka közepére mindenkinek sikerült megtalálnia a szobáját és a többség már az igazak álmát aludta, kivéve Yifant. Csendesen hagyta el Jongdaeval közös szobájukat, a barna tölgyajtó hangtalanul csukódott mögötte, nem állt szándékában felkelteni a fiatalabbat.
Gyorsan haladt át a telihold által megvilágított nappalin, egy percre sem jutott eszébe megállni és megcsodálni az esti égboltot, pedig gyakran tette ezt mikor nem tudott elaludni. Ám ezúttal gondolatai nem hagyták nyugodni, úgy érezte ennyivel tartozik a másiknak és muszáj megtennie. Sokáig őrlődött rajta, de ezt látta a legjobb döntésnek, hiszen mindenkinek az álmai az elsők.
- Mit szeretnél még ilyen későn, pihenned kéne - suttogta Junmyeon felállva asztala mellől. Szemeit fáradtan dörzsölte meg miután levette vékonykeretes szemüvegét. Tekintete ugyanolyan kedves és törődő volt, mint mindig. - Csak bejöttem hozzád, mert hiányoztál - mosolygott rá az idősebb - neked is pihenned kell, vigyáznod kéne jobban magadra.
- Ugyan egy folyosó választ el minket, nem hinném, hogy ez annyira kibírhatatlan.
- Ha tudnád mennyire, de már itt vagyok úgyhogy idebújhatnál hozzám.
A fiú ismét belegondolt, hogy másnap már sokkal nagyobb távolság lesz köztük, és ez mind a saját önzősége miatt. Hibásnak érezte magát, de valahol mégis ez volt a helyes.
A percek csak teltek majd az órák is, egyre kevesebb idejük maradt együtt. Ott ültek Junmyeon ágyán, hátukat a falnak támasztva bámultak maguk elé. A saját gondolataikba temetkeztek, Yifan sorra vette végig a közös pillanataik, ahogy egyre több emlék jutott eszébe szíve úgy tört egyre apróbb darabkákra.
Az első találkozásuk, mindketten furcsán éreztek magukat, de egy percig sem volt kellemetlen számukra. Rögös út vezette őket egymáshoz, de mégis szoros kötelék alakult ki közöttük az együtt töltött évek alatt. Úgy érezte Yifan azokat a napokat sosem fogja elfelejteni, a mosolyát pedig örökre szívében fogja őrizni.
Junmyeon is elgondolkodott, a másik szokatlanul csendes volt és ez elszomorította, úgy érezte valamit nem mondd el neki.
- Tudom most egyáltalán nem fogod érteni miért mondom ezt, de nem ez a fontos, csak figyelj - simította Jun göndör fürtjei közé.
- Számítottam rá, hogy valami nincs rendben, mesélj csak!
- Tudod az ember életében eljön a pillanat mikor változtatni szeretne, azt hiszem nekem most jött el az a pont - ahogy kereste Junmyeon tekintetét és meglátta a könnyeket mik lassan csordogáltak végig arcán, akkor rájött, a másik kimondatlanul is érti mire gondol.
- Miért - ezt az egy kérdést tudta feltenni mielőtt tényleg elkezdett sírni. Yifan sosem akarta így látni, tehetetlennek érezte magát.
- Ne keresd a miérteket, csak kérlek értsd meg - sóhajtott, lágyan simogatva a kisebbet - Mindegy mi történik, mindig azt tartsd szem előtt, hogy mi mindig itt leszünk neked Jun.
Nem beszélt többet és Yifan sem próbálta meggyőzni, hogy könnyebb lesz. Felesleges volt, az elengedés mindig fájdalmas és mindenhez idő kell. Időközben közelebb ültek egymáshoz, Junmyeon pillái egyre nehezedtek, fejét a másik vállára döntötte miközben karjaival szorosan ölelte. Az ablakon halványan bevilágítottak a nap első sugarai, megvilágítva kettejük megtört alakját.
- Egy kicsit maradjunk még így - és ki lett volna Yifan ha nem teljesíti ezt az utolsó kérést.
Ahogy a Hold lebukott a horizont alatt és kisütött a Nap úgy távozott Yifan is. Távolodó alakját még sokáig figyelte az ablakból kedvese, aztán inkább elhúzta a sötét textíliát az ablak előtt és remélte, hogy a fiú következő álma hozzá vezeti vissza.
