𝚘𝚛𝚙𝚑𝚊𝚗 ,𝚝𝚑𝚎 » 𝚋𝚘𝚢𝚡𝚋𝚘𝚢 *𝙱𝙴𝙵𝙴𝙹𝙴𝚉𝙴𝚃𝚃*

. t i z e n h á r o m .

-ASH-

Mit tettem, hogy ezt érdemeljem?

Már semmi sincs rendben. Soha nem tett semmit; de ezúttal kibaszottul fáj. Még soha nem éreztem ekkora fájdalmat, mint azelőtt.

És nem tudom, mi a rosszabb; hogy Mike azt mondta, amit mondott, vagy az, hogy voltam elég hülye ahhoz, hogy megbízzak benne?

Lehet, nem ez jelenti nálam a boldogságot. Talán mégsem érdemlem meg.

Bolond voltam, hogy azt hittem szerezhetek barátot? Nem is akarok többé gondolkodni rá. Nagyon hittem benne. Bennünk. De úgy döntött, hogy mindent elront egy kibaszott mondattal.

Akkora fájdalmat és haragot okozott el kell felejtenem az életemből. Nem érdemes az időmet rá pazarolni.

Hagytam, hogy egy hangos nyögés jöjjön ki a számból, ahogy rázom a fejem megpróbáltam elterelni a gondolataimat. De nagyon kíváncsi vagyok, mire gondol. Van valami bűnösség vagy megbánás jele? Vagy úgy tesz, mintha soha nem történt volna meg?

"Remélem, tudod min vittél keresztül." Motyogtam magamban, ahogy alig mozdulok az ágyban. Nincs kedvem ahhoz, hogy felkeljek. A lábaim annyira gyengék, hogy semmilyen mozgást sem tudnának végezni.

::

"Mi a baj, édesem?" Ms Daria kérdezi aggodalmasan. Korábban jött a lakásomra, hogy segítsen ebédet készíteni.

Nem mintha nem tudnék főzni, de reméltem, hogy egy ideig tudom tartani zaklatottságomat; de nyilvánvalóan ez nem tartott sokáig.

"Ma csendes vagy. Történt valami?" Kérdezi, és egyenesen a szemembe néz.

"Nem igazán..." Kezdem mondani, de soha sem hazudhatok neki.

Csendes sóhajtással dörzsölöm bal szememet.

"Nos, ez csak...olyan nehéz." Mondom ajkamba harapva, hogy hangom el ne csukjon.

Ms Daria megfordult teljes figyelmét nekem szentelve, aggodalmasan pillantott.

"Mi olyan nehéz, Ash?" Kérdezi és rögtön lefagyok, mikor meghallottam, hogy úgy hív, mint Mike.

"Mike." Sikerült kimondani. "Volt egy kisebb vitánk az este, és most nem beszélünk." Befejezem.

"Remélem nem komoly."

"De. Nagyon is komoly. Nem tudod elképzelni, mennyire dühös vagyok." Mondom, miközben megpróbálok lenyugodni. A pulzusom elkezd az egekbe szökni.

Ms Daria dörzsöli kezét a vállamon, megakadályozva, hogy elveszítsem az irányítást.

"Mondott valamit, amit nem tudok elfelejteni. Megsebezte a lelkemet." Mondom, miközben időnként szünetet tartok, mert nem tudtam lélegezni.

"Talán nem úgy értette." Megpróbálja elérni, hogy higgyek neki, de ő még csak nem is tudja a story másik felét.

"Szerintem igen. Mert ha nem így van, nem mondta volna oly szívtelenül."

Nem akarom pontosan elmondani neki, hogy mi történt.

Nem kell tudnia. Nem érdemli meg a fájdalmat. Alig ismeri Mikeot.

"Talán a pillanat hevében volt. Talán csak gondolkozás nélkül szórta ki a szavakat. Ki tudja? Talán ő is sok mindenen megy keresztül; és nem gondolkodott."

"Bíztam benne. Egy szintig, amit soha nem gondoltam, hogy elérek. Mindent elmondtam neki." Mondom, majd rájövök, hogy a kezemet erősen összeszorítom.