𝚘𝚛𝚙𝚑𝚊𝚗 ,𝚝𝚑𝚎 » 𝚋𝚘𝚢𝚡𝚋𝚘𝚢 *𝙱𝙴𝙵𝙴𝙹𝙴𝚉𝙴𝚃𝚃*

. t i z e n e g y .

-Ashton-

Új értesítés érkezett.

Megnéztem a mobilomat és látom, hogy Michael küldött egy üzenetet.

!miketól!: 'elfoglalt vagy ma este?'

Oké; erre nagyon nehéz válaszolni. Hé, nem tudok veled találkozni, mert meg kell találnom az igazi szüleimet. Oh, és őket akarom a szüleimként bemutatni neked? Találd ki. Hát nem.

Nem. Ez nem jó válasz. Ugh.

!mikenak!: 'sajnálom, de sok dolgom van a könyvtárban.'

Tudom, hogy ez egy gyenge mentség; de ezt kellett tennem. Meg kell találnom a megfelelő időt arra, hogy elmondjam neki, de ez a legnehezebb dolog. Miért kellett még hazudnom is? Most nagy fájdalmat érzek.

El tudom képzelni, hogy azt mondja nem akar barátom lenni, mert nem bíztam meg benne. És nem vitatom az álláspontját. Rendben, ha már nem hajlandó beszélni velem.

De nem. Nincs rendben. Újra egyedül leszek; tudván, hogy mindenkit eltaszítok, ezt nem tudom kezelni.

Előbb-utóbb el kell mondanom neki. Nem számít, mi történik ezután.

::

"Tehát, hova is megyünk?" Kérdezi Ms Daria mikor ülök az anyósülésen. Felajánlotta elvisz, mert azt mondták, elég hosszú az út.

"Nos, ide." Mondom, és átadom neki a papírt rajta az utcanévvel. Egy darabig nézi, majd elindítja a kocsit.

Pihentetem fejem az ülés fejtámláján, és kobakomat az ablak felé fordítom, és az elsuhanó tájat figyelem.

Két hónappal ezelőtt még ezt sem gondoltam magamról. Én csak egy gyerek voltam egész nap üldögéltem a szobámban, és szinte soha nem akartam beszélni senkivel. Persze szerettem gondoskodni a kisebb gyerekekről, de érthető a helyzetem. Minden érzelmemet magamba fojtottam, és néha legszívesebben csendben sírnék a párnám alatt. De soha nem éreztem jobban magam. Az agyam legmélyebb bugyraiban volt a távozás tudata. Azt hittem, szabadabb és magabiztosabb ember lehetek. De ezek még mindig hiányoznak.

És most itt vagyok; kint, Sydney keleti része felé véve az irányt. Ki gondolta volna, hogy végre megvan a lehetőségem arra, hogy lássam a szüleimet? A saját családomat?

"Nagyon csendes vagy." Ms Daria úgy dönt, megtöri a csendet.

Felé fordulok. A szeme még mindig az úton van.

"Nos, gondolkodtam." Mondom. "Csak ideges vagyok." Motyogom.

"Minden rendben lesz, kedvesem." Mondja kedves hangon.

"Remélem. Nagyon is remélem." Mondom, és megrázom fejemet, csak azért, hogy az összes negatív gondolat kimenjen a fejemből.

"Nem számít, mi történik, mi mindig itt vagyunk." Mondja, és kissé megdörzsöli a vállamat.

Egy kis mosolyt eresztek. Természetesen, ez a nő mindig velem volt, és ezért nagyon hálás vagyok.

"Szerinted kedvelni fognak?" Kérdezem a semmiből.

"Miért kérdezed ezt? Persze, hogy kedvelni fognak. Szeretni fognak."

"Igen. De nem csak azért, mert a fiuk vagyok. Gondolod, hogy kedvelni fognak, mint embert?" Kérdezem, hirtelen bizonytalanságot érezve.

Egy ideig felém fordítja a fejét, aztán visszanéz az útra és összeráncolja a szemöldökét.

"Ash, nem kell aggódnod. Olyan jó gyerek vagy és igen, némi küzdelem kellett, hogy igazodj az új környezethez; de még mindig ugyanaz és nagyszerű fiú vagy Ashton."