𝚘𝚛𝚙𝚑𝚊𝚗 ,𝚝𝚑𝚎 » 𝚋𝚘𝚢𝚡𝚋𝚘𝚢 *𝙱𝙴𝙵𝙴𝙹𝙴𝚉𝙴𝚃𝚃*

. h é t .

-MIKE-

'hey ho, let's go. hey ho, let's go. they're forming in straight line. they're going through a tight wind. the kids are losing their minds. the blitzkrieg bop.'

Megfogom telefonomat és kikapcsolom az ébresztőt, aztán hátra dőlök a kanapén. Nincs nagyszerűbb mód az ébredéshez, mint hallani Joey Ramone csodálatos hangját.

Alig aludtam az éjjel. És nem a kurva kényelmetlen kanapé miatt. Egyfolytában járt az agyam. Egy pillanatra sem tudok pihenni.

Még soha nem éreztem ilyet, mint az előtt. És, hogy őszinte legyek, nem vagyok egészen biztos abban mit is érzek.

Megnézem az órát olyan 08:30 körül lehet. Miért húzom fel az ébresztőmet ilyen koránra? Ez nem olyan, mint amikor iskolába kellett mennem vagy máshova.

Soha nem voltam korán kelős, de néha azon kapom magam reggelente egyedül sétálgatok. Furcsa módon különlegesnek érzem magam. Azt hiszem a szüleim elhagyása jó döntés volt.

Apropó szülők, még mindig nem tettek semmit annak érdekében, hogy beszéljenek velem. De már nem is erőlködök. Ha őket nem érdeklik a fiúk, akkor engem miért érdekelnének?

Egy csendeset sóhajtok felkelek és átöltözöm. Calvin valószínűleg még mindig alszik, de tudja, hogy szeretek hamar lelépni.

Ahogy megkötöm a cipőmet egy gondolat üti meg fejemet. 'Meg kell találnom Ashtont?'

A fenébe talán emiatt nem tudtam aludni az éjjel. Hogy lehet ezzel a sráccal ennyi baj? Én nem viszem bele magamat ennyi bajba.

Calvin tudomása szerint az egyikük elájult. Szívósnak látszik meg minden, de nem nézem ki belőle, hogy valakit csak úgy megütne. Tényleg ő okozhatta mindezt?

Istenem. Az agyam nem engedi, hogy ne rá gondoljak. Akárhányszor próbálom elterelni a gondolataimat róla az arca mindig beugrik.

Egy hosszú sétával szeretném elfelejteni egy pillanatra. Mint mondtam, nem vagyok az a társaságkedvelő ember soha sem szerettem sétálni, de ez most elég hasznos.

Szeretnék egyedül lenni és csak gondolkodni. Ez minden, amit tehetek.

Nem emlékszem arra, hogy lettek volna barátaim, akikkel elmentem volna bulizni meg ilyesmikre.

A szüleim soha nem vittek el a rokonainkhoz. Nem is ismerem a családom nagy részét. Ráadásul semmit sem tudok róluk. Az unokatestvéreimről, nagybácsijaimról, nagynéniimről, nagyszüleimről. Irigylem azt az érzést, hogy van egy családom. Egy igazi.

Megrázom a fejem és lenézek, ahogy sétálok.

Az étetem eléggé elbaszott lett.

Még mindig emlékszem arra, hogy bevettem -- isten tudja mennyi -- tablettát. Nem azért, mert azt hittem jó. Hanem azt hittem, hogy elveszik a fájdalmamat. Meg elfeledtetik velem mennyire egyedül érezem magam. De soha nem tették. Soha sem segítettek.

Mindig próbáltam becsapni magam. Még avval is, hogy összejöttem néhány lánnyal a suliból, vagy olyan lányokkal, akik nem az én sulimban jártak. Örömet okoztak nekem, de én sosem viszonoztam. Semmit sem. Egyszer sem tudtam rávenni magam, hogy jobban érezzem saját magam. Vagy fontosnak. Csak azt akarom, hogy valahová tartozzak. Nem számít, milyen hülyén hangzik, de szar ez nekem. Szívás, hogy egyedül érzem magam. Soha nem volt senki mellettem.

Csak a zene volt nekem. Rájöttem, hogy a sok dalszövegírás segít nekem. Leírom az érzéseimet. Bárcsak lenne valaki, akinek megoszthatom őket. Nem tudom megmutatni az összes dalomat a banda többi tagjának. Némelyik nagyon személyes, és nem vagyok még kész nekik bemutatni. Alig ismernek.