𝚘𝚛𝚙𝚑𝚊𝚗 ,𝚝𝚑𝚎 » 𝚋𝚘𝚢𝚡𝚋𝚘𝚢 *𝙱𝙴𝙵𝙴𝙹𝙴𝚉𝙴𝚃𝚃*

. e g y .

-ASH-

"Vidd magaddal ezt a telefont. A számom már benne van, úgyhogy mindig tudsz velem értekezni, ha szükséged van rá." Mondja Ms Daria.

A dadám volt legalábbis így hívtam az emlékeimben. Ő az, aki etetett és fürdetett és ott volt az első lépéseimnél. Ráadásul megtanított biciklizni. Emlékszem, amikor olyan nyolc vagy kilenc éves voltam anyunak neveztem őt. Nem tudom honnan jött. Mindig annyira közel állt hozzám és bár nem tudom milyen érzés, ha van egy anyám Ms Daria úgy bánt velem mintha a fia lennék.

Nos, természetesen ott volt a többi gyerek is, de valamilyen oknál fogva ő közelebb állt hozzám. Talán azért, mert mindig is egyedül voltam. Akárhányszor azt hittem, hogy van egy barátom nem tartott sokáig. A hónap végén vagy néha a hét végén, a "szüleikkel" távoztak. De nem voltam emiatt mérges. Csak féltékeny. Irigylem az érzést, hogy van egy otthonom. Egy család, aki szeret és törődik veled. Mire tizenöt lettem tudtam, hogy vége. Én voltam a legidősebb gyermek, -- de nyugodt voltam.

Az emberek csak újszülött babákat szeretnek örökbe fogadni vagy olyan csemetéket, akik hat és nyolc között vannak. Soha sem akarnának egy tizenéves fiút. És a legrosszabb az volt, hogy nem volt más gyerek, aki egyidős lett volna velem. Tehát Ms Daria-val és a magányommal egyedül töltöttem az elkövetkezendő éveket. Mindig vigasztalt engem és azt mondta eljön az időm, de tudtam, hogy soha nem jön.

Az imént lettem húsz éves és meghoztam a döntésemet. Nincs értelme az árvaházban élni. El kell mennem és világot látni. Új dolgokat akarok megtapasztalni. Az életemet kell élnem ez az az út, amit akarok. És nem fogom tudni megvalósítani, ha még egy percig itt maradok. 

"Nagyon köszönöm. Amiért minden évben gondoskodtál rólam." Mondom és megölelem Ms Daria-t elvéve a telefont kezéből.

"Oh, nézd mennyit nőttél. Annyira büszke vagyok rád, amiért meghoztad ezt a döntést." Gyorsan letörli könnyeit és egy darab papírt ad. Egy cím van rajta.

"Ez a hely, ahol lakhatsz. Közel van a házamhoz, szívesen fogadlak, amikor szeretnél valamit." Mondja széles mosollyal, így láthatóak a ráncok szeménél. Bár ötvenöt éves, mégis sugárzik belőle a természetes szépség.

Nem tudom, hogy mit lehet erre válaszolni. Már túl sok mindent tett értem. "Nem tudok több köszönetet mondani." Mondom, végül utoljára megölelem és elindultam. Nem hiszem, hogy vissza tudnék emlékezni arra, hogy egyedül sétáltam ki az árvaház kapuin.

::

-MIKE-

"Kapcsold ki, ezt a zajos valamit a kurva életbe! " Kiabálja anyám, de én hangosabbra tekertem a zenét a cél érdekében. Utálom hallani a kiabálásait. Jobban szeretem a punk rock zene hangját.

Ahogy éneklem teli torokból a Sex Pistols-tól a Pretty Vacant-ot hallom, hogy kinyílik az ajtó. Az apám volt valószínűleg részeg, mint mindig. Hallok néhány kiáltást és indokokat, de igyekszem figyelmen kívül hagyni.

El kell tűnőm innen, amilyen gyorsan csak lehetséges.

"Michael, hogy tudsz így élni?

"Drogozol?"

"Még szép hogy igen. Nézz rá. A ruhája, a haja."

Ezeket szokták mondani nekem a leggyakrabban, és valószínűleg a hátam mögött is. És ebből elegem van. El akarok szökni. El akarok menni és élni az életemet úgy, ahogy én akarom.

De mennyivel lenne egyszerűbb, ha a szüleim gazdagok lennének? Még csak nem is kellene mennem főiskolára vagy egyetemre. Kit akarok becsapni? Én csak egy átlag alatti diák vagyok. De annak ellenére, hogy volt szerencsém leérettségizni még mindig itt ragadtam. Az osztálytársaim már tervezik a jövőjüket és tudják, mit akarnak csinálni, én még azt sem tudom.

::

Ahogy múlik az idő úgy döntöttem, hogy elhagyom a házat. Úgy értem, már tizenkilenc éves leszek. Ráadásul, amúgy sem tudnék élni a szüleimmel. Azt hiszem nem lesz nehéz megélni a saját lábamon -- ameddig a szüleim soha nem voltak mellettem.

Ráadásul nem érdekel, hogy az utcán kell élnem. De az tény, hogy dolgoznom kell ebben a társadalomban, robotként kell viselkednem. Milyen tökéletes lenne, ha egy rocksztár lennék és nem kell aggódnom a jövőm miatt? Ez a legmélyebb álmaim közül az egyik.

Miközben ezeken gondolkozok, egy bőröndbe rakom ruháimat és azokat a cuccokat, amikre szükségem van. Kilenc óra van és a szüleim még mindig alszanak. Persze. Nem akarok velük beszélni vagy látni a reakciójukat, amikor közlöm velük, hogy el fogom hagyni őket. De basszus. Ők még mindig a szüleim. 

Egy darab papírra írtam le nekik mindent, amit tudniuk kell és a hűtőre tettem. Aztán előveszem a bőröndömet gitárommal együtt és kinyitom a bejárati ajtót.

Amikor végre elindultam megállok, visszanézek még utoljára a házra. Veszek egy nagy levegőt és elsétálok, amíg lehetséges a hideg levegő pedig végig áramlik a hajamon.

2016.12.08

Átírva: 2020.05.30