Rabul Ejtve

6. rész

- Én sajnálom. Ne haragudj. Csak nehéz, és néha rám jön a sírás. - suttogom majdnem egy órával később, amikor már apadni kezdenek a könnyeim.

- Én sajnálom. Nem akartam fájdalmat okozni. Nem tudom mi történt. Nem akartalak megbántani. - túr bele hajába, majd a szemembe néz. - Elmondod? Segít talán, ha beszélsz róla.

- Ne haragudj. De nem tudok róla beszélni, még túl friss ez az egész, és egyszerűen nem érzem úgy, hogy képes lennék rá. - motyogom, majd szemem elszakítom szemeitől, és a tenger felé bámulok.

- Nincs semmi baj. Azt hiszem ez érthető. Sajnálom, hogy olyan bunkón viselkedtem veled. Nem szoktam ilyen lenni, és nem is tudom mi ütött belém. Szeretnél visszamenni esetleg a buliba, vagy valami? - kérdi, én pedig megrázom a fejem.

- Nem tudnék most bulizni. - suttogom és fél szemmel látom, ahogy bólint.

- Akkor hadd vidítsalak fel valahogy. - mondja, majd szemeivel a tengert pásztázza. - Az a hely pont tökéletes.

- Milyen hely? - kérdem, ő pedig csak egy pontra mutat, nem messze tőlünk, ahol még sziklák vannak, de sekélynek tűnik a víz. - Mire is tökéletes?

- Hát, őőő.. Majd meglátod. - mondja, majd megfogja kezem, és arrafelé kezd húzni.
- És ha nem akarom majd, amit te akarsz? - kérdezem, ő pedig megrántja a vállát.

- Akkor is az lesz, amit én akarok. - mondja magabiztosan, én pedig elmosolyodom.
- Egód az van, az már biztos. - nézek rá, ő pedig felnevet.
- Nincs is. Nem is értem miről beszélsz. - mondja, majd kezem maga után húzva besétál a vízbe, miközben minden ruhája vizes lesz.

- Nem akarok elázni. - mondom, de nincs menekvés. Túl szorosan fogja a kezem, ahhoz, hogy menekülhessek előle.

- Most már mindegy. - mondja, majd eléggé belehúz, hogy már tényleg mindegy, így sóhajtva veszem tudomásul, hogy mindenem elázott.

- Hát, pedig szerettem ezt a ruhát. - nézek rá.

- De jó érzés nem? - néz rám féloldalas mosollyal.

- Az hogy valami total őrültséget csinálunk közel a 30-hoz? - nevetek fel, miközben ő van bólogatásba kezd.

- Mondd csak ki mennyire jó érzés. - fordul teljesen a tenger felé.
- Tényleg az. - ismerem be, miközben én is a tenger felé fordítom tekintetem.

- Örülök, hogy egy kicsit feltudtalak vidítani. - mondja egyszercsak.

- Én is örülök neki. - mosolyodom el, de nem nézek rá.

- Szerinted milyen lehet? Amikor mindent csak spontaneitásban teszel? Amikor semmin nem gondolkodsz, csak egyszerűen megteszel valamit, mert éppen azt tűnik ésszerűnek? - kérdi, én pedig mérlegelni kezdek.

Vajon milyen lehet? Vajon milyen lett volna, ha nem tesszük meg Anyukám kérését, és nem indulunk el azon a napon? Találkoztam volna Ádámmal, még Erminnel? Vajon Máté élne még? Gondolkodni kezdek mennyire jó lenne, ha mindent úgy csinálhatnék, ahogy jónak látom. Hogy milyen jó lenne ha tényleg oda mennék, ahová csak akarok, vagy amikor csak akarom.

- Fogalmam sincs. - mondom végül, és Ádámra vezetem a tekintetem.

- Én tudni szeretném. - mondja, majd közelebb lép. Lefagyva állok, miközben testünk csak pár centi választja el.

- Hogyan? -  súgom végül, de ő csak csendben megrázza fejét, majd ajkai közeledni kezdenek. Amikor elérik ajkaim, jól eső bizsergés fut át testemen, így egyből vissza sók okok, csak aztán jut el tudatomig, hogy ő nem Máté. Máté már nincs, én pedig egy idegen embernek hagytam, hogy megcsókoljon. Megszakítom csókunk, majd arcom csapom.

- Ezt mégis, hogy gondoltad? - nézek rá idegesen.

- Ne mondd, hogy neked nem tetszett. Különben miért csókoltál vissza? - néz rám, miközben fejét oldalra billenti.

- Hát nem, nem tetszett. Olyan volt, mintha megcsalnám Mátét. - nézek én is rá.

- Ki az a Máté? Az miatt a majom miatt vagy szomorú? Ő hagyott el vagy te hagytad el? Mondjuk, ha minden csokra így reagálsz, akkor elég valószínűnek tartom, hogy ő tette meg. Vagy esetleg lelépett és most boldogan él egy másik lánnyal? - veti oda félvállról.

- Ha annyira tudni akarod egyik sem. Máté a férjem volt, egészen addig, míg meg nem halt autóbalesetben, és nem hagyta hátra volna a kislányunkat. Hiszen még csak 2 és fél éves. - ordítok magamból kikelve, Ádámnak pedig elkerekednek a szemei.

- Tessék? - néz rám kérdőn.
- Jól hallottad. Meghalt, és én semmit nem tudtam ez ellen tenni. - mondom könnyeimmel küszködve, majd megfordulok, és a hotel felé kezdek sétálni.

- Várj. Állj már meg. Izabella kérlek. - kiabál Ádám utánam, de nem foglalkozom vele.

- Kérlek, én sajnálom. Azt is, amit tettem, és azt is amit mondtam. - fogja kezem kezei közé.

- Hagyd el azt az egészet. Még engem is hagyj békén. - rántom ki kezem, majd ismét sétálni kezdek.