Rabul Ejtve

13.rész

Tudtam, hogy nem a testvérem ölelem, mégis megnyugtatott a jelenléte, és az, hogy egyből mellém ugrott. Hallottam, ahogy nyugatót szavakat mormol a fülembe, mégse fogtam fel a szavakat, amik elhagyták az illető száját. 

- Mi történt? - hallom meg érdes hangját, és szégyellem magam, amiért ennyire elgyengültem, főleg az ő kezei közt.
- Rosszat álmodtam. Ennyi az egész. Csak egy rémálom volt. - mantrázom, hátha magam is elhiszem. 

- Elmeséled? - kérdi, miközben lazít szorításán, így fel tudok nézni a szemibe, amik zöldebbnek tűnnek a fénytől, mint amilyenek. 
- Ha nem muszáj, ne szeretném. - motyogom, majd felkelnék, de ő visszahúz eredeti helyemre, és ismét átölel. 

- Szia. - köszön halkan Teó Ádámnak, én pedig felnézek kezei közül. - Miért sírtál Anyuci? 
- Csak egy kicsit bevertem a könyököm. - mondom neki, mire ő hatalmas szemeit Ádámra mereszti.
- Megint te bántottad? - kérdi, én pedig megrázom a fejem.
- Nem szívem, ő most vigasztal. - válaszolok Ádám helyett, aki csak bólint, eme kijelentésemen. 

- Viszont prücsök, azt hiszem a mai játszótér elmarad. - néz rá Ádám Teóra. 
- Nem baj, majd megyünk akkor, amikor Anya jól lesz. - vonja meg a vállát. Sietve kitörlöm szemeimből a könnyeket, majd szemeim kettőjük között kezdem el jártatni. 

- Én jól vagyok, úgyhogy felőlem, akár most is indulhatunk a játszótérre. - mondom, majd felkelek Ádám öléből, és a konyha felé veszem az irányt. Kiveszem a baracklevet a hűtőből, majd töltök 4 pohárba, és visszaviszem a nappaliba. 

- Átöltözhetek szép ruhába? - kérdi Teó, én pedig megrázom a fejem. 
- Nem, mert a játszótéren koszos leszel, és utána nem tudom majd kimosni. - mondom, ő pedig megrázza a fejét. 
- Megígérem, hogy vigyázok rá. - néz rám komolyan.

- Ha pedig még sem sikerül, még mindig elmehetünk venni egy másik szép ruhát. - veti közbe Ádám, én pedig felvont szemöldökkel meredek rá. 
- Ohh, nem. Meg kell tanulnia vigyázni a dolgokra. - nézek farkasszemet Ádámmal. 
- De hát rád is állandóan vigyázok. - sóhajt nagyot Teó, mi pedig felnevetünk. 
- Oké. Akkor menj és öltözz át. - sóhajtok én is nagyot, ő pedig vidáman ugrándozik a szobája felé.

- El sem hiszem, hogy ennyire rossz. - csóválja a fejét Gergő. - Pedig a szemeim előtt nőtt fel. 
- Még csak 3 éves lesz. Szerinted mi lesz így vele, amikor 12 lesz? - nézek lányom után, és azon gondolkozom, hogy vajon hol rontottuk el ezt a gyereket. 
- Nem értelek titeket. Szerintem gyönyörű és nagyon okos kislány. - néz ránk Ádám, mi pedig döbbenten meredünk rá. 

- Szóval ilyen az, amikor valaki nem ismeri Teót. - nézek Gergőre, aki bólint. Hiszen többször hallotta Anyánktól vagy Bencétől, hogy mennyire lenyűgözőnek találják a lányom, miközben néha egy valódi rémálom. 
- Miért? Annyira nem lehet rossz, mint amilyennek te beállítod. - néz rám Ádám.
- Nem is azt mondtam, hogy rossz. Csak egyszerűen nem hallgat senkire. - vonok vállat. Majd sietősen távozom a lányom szobájába. 
- Mehetünk. - ütközik belém, miközben kiabál. 
- Jó, de nem kell egyből kiabálni. - nézek le rá, miközben forogni kezd, hogy megmutassa a rózsaszín szoknyáját. Elmosolyodom, ő is, majd együtt indulunk a nappaliba. 

- Nahát, de gyönyörű vagy. - méri végig Ádám Teót. 
- Köszönöm. - pirul el, majd a lábamhoz bújik. 
- Elmondhatok egy titkot? - kérdi Ádám Teótól, aki bólint, majd hozzásétál. - Most sokkal szebb vagy, mint az anyukád. 
- Köszönöm. - suttog vissza a lányom is, amit amúgy mindenki hallott. Szóval így nem is titok, azt hiszem. 

- Az apukámtól kaptam ezt a ruhát.  - mondja Teó, majd ismét pörögni kezd, hogy Ádám is megcsodálhassa a ruhát. 
- Az apukád eltalálta, hogy mi illene tökéletesen a lányához. - mondja Ádám is, nekem pedig könnybe lábadnak a szemeim. Összenézek Gergővel, majd Ádámra vezetem a tekintetem, aki csak szomorúan elmosolyodik. Habár a mosoly erős szó, mert csak fintorgásra telik tőle is. 
- Menjünk. - kapom fel a telefonom a dohányzóasztalról, majd kifelé indulok, hogy cipőt húzhassak. Teó is így tesz, míg Ádám várakozik ránk. 
- Arra gondoltam, hogy elsétálhatnánk a szomszéd utcáig. Van ott egy fagyizó, és a közvetlen közelében egy játszótér is. - mondja, mi pedig egyszerre bólintunk a lányommal. Kilépünk a napsütésbe, és mindannyian szemüveget húzunk. Teónak is odanyújtom a saját napszemüvegét, majd elindulunk az úti célunk felé. Csak pár percet sétálunk, amikor meglátom a hatalmas épületet. 

- Ott van. Ott van. - kiabál Teó, én pedig a szájára teszem a kezem. 
- Ne rendezz jelenetet az utcán. - mondom, ő pedig bólint. 
- Köszönöm, hogy elhoztál ide minket Anyával. - öleli meg hirtelen Teó Ádámot, aki erre inkább felveszi. Így lépünk fel a fagyizó teraszára. Ádám odavezet egy 4 személyes asztalhoz, ami elég közel van a fagyizó mellett lévő játszóházhoz. Ahogy körbe nézek észreveszem, hogy többen is ülnek egyedül, miközben a játszóházat figyelik, ahol a gyerekek teljesen egyedül vannak. 
- Előbb játszani akarok. - mondja Teó, majd fel is pattan, és elfut a játszóház irányába. Éppen, amikor odaér hozzánk a pincér. 

- Jó napot! Mit hozhatok önöknek? - néz ránk, én pedig értetlenül meredek Ádámra. 
- Mit szeretnél? - kérdi kedvesen. 
- Nem tudom. Tetszik ez a Peach parfait is meg a Sottomarino is. - vonok vállat. 
- Én Sottot eszek. Ha gondolod megkóstolhatod majd. - veti rám féloldalas mosolyát, én pedig felnevetek. - És Teó? 
- Neki nem kell semmi most. Csak gyümölcslé. Majd ha megunja a játékot, akkor egyen. - nézek a játszóházra.
- És te mit iszol? - kérdi Ádám.
- Vizet. 
- Rendben. - mondja, majd németül leadja a rendelést. 

- Köszönöm. - mosolygok rá. 
- Szívesen. - néz rám. 
- Mindent. Azt is, hogy délután ott voltál, és gondolkodás nélkül megöleltél. Jól esett. - vallok színt, ő pedig átnyúl az asztalon, és megfogja a kezem. 
- Szeretnék többször itt lenni neked. - mondja. - Mi lenne, ha elölről kezdenénk? 
- Az egész jó lenne. Habár, nem hiszem, hogy egy hamar elfelejtem, hogy miket vágtál a fejemhez. - mondom. 

- Szia, Ádám vagyok. - nyújtja felém a kezét. 
- Szia Ádám. Én pedig Izabella vagyok. - rázom meg kezét, amit ő nem enged el. Helyette a szájához emeli, és csókot lehel kézfejemre. 

- Elmeséled az álmod? - kérdi, én pedig elfordulok tőle. 
- Csak a balesetet álmodtam újra. Néha előfordul. Olyankor így kelek, ahogy most láttál engem. Fáj látni, ahogy Máté szemei rezzenéstelenül merednek rám, miközben Teó ordít a hátsó ülésről. És tudom, hogy Teónak is hiányzik az apukája, hiszen imádták egymást. Csak fáj ez az egész. - sóhajtok nagyot.

- Sajnálom. Mesélsz róla? Mármint Mátéról, hogy ő milyen volt? Lehet, hogy segítene kicsit a lelkeden. - mondja, én pedig a távolba nézek.
- Persze. - mondom, majd töprengeni kezdek, hogy vajon mit is mesélhetnék róla.