Rabul Ejtve

18. rész

 * Szalai Ádám szemszög *

Meglepő volt azt hallani, hogy Izabella rám bízza a lányát, mégis melegséggel tölt el, hogy ekkora bizalmat táplál felém. Remélem nem fogom még egyszer elszúrni. 
- Anya szeretne egy kicsit egyedül maradni, úgyhogy bemutatom neked a házam. - mondom Teónak, és beülök az öcsém mellé előre. 
- Biztos hiányzik neki Apa. - mondja, majd tekintetét a ház felé fordítja. - Ádám megkérhetlek én is egy szívességre? 
- Persze szívem. - fordulok meg, majd nézek szemébe. 

- Itt maradsz Anyával? Én meg addig elmegyek a, hogy is hívják a tesód-dal a cuccaidat lerakni. Oké?  Csak nem akarom, hogy egyedül maradjon. - mondja, nekem pedig összeszorul a szívem ettől. 
- Itt maradok vele akkor. - mondom, majd ki szállok a kocsiból. 

- Előre ülsz akkor mellém? - fordul hátra Vili, mire Teó hevesen bólogatni kezd. 
- Na gyere, kishölgy akkor. - mondom neki, majd kinyitom az ajtót, és kicsomagolom a gyerekülésből. Kipattan kezemből, majd megvárja, míg a gyerekülést kiveszem a hátsó ülésről, és az első ülése rakom, majd bekötöm azt. Teó belemászik, majd Sullyt, a plüss szörnyét, amit tőlem kapott mielőtt elindultunk Heidelbergből, felrángatja, hogy az az ölében ülhessen.

Becsukom az ajtót, majd nézem, ahogy egyre jobban távolodik az autó, amikor látótávolságon kívűl ér, nagyot sóhajtok, majd a bejárati ajtó felé veszem az irányt. Az ajtóban állva aztán kezem megpihen a kilincsen. Nem tudom, hogy bemenjek-e. Tudom, hogy mit ígértem Teónak, de az anyukája pont az ellenkezőjére kért. És tudom milyen Izabella, hiába szeretném támogatni, és segíteni, hogy túlléphessen valahogy a férje elvesztésén, annál inkább lök el magától. Én sem akarom, hogy véget érjenek a közös programok, és randik, amiken nagyon jól éreztük magunkat, akár ketten voltunk, akár hárman. És most oda tartok, hogy azt hiszem beleszerettem Batik Izabellába. Ami egyszerre önt el még több endorfinnal és mégis egyre inkább fokozódik bennem a félelem. Rettegek attól, hogy egyszer csak kilép az életemből, mert túl sok lesz neki ez az egész. 

- Itt már nem lakik senki. - hallok meg egy hangot a hátam mögül. - Már régebben elmentek innen, azóta se láttam senkit ide jönni. 
Amikor megfordulok egy idős nénit látok, akinek a jobb kezében a szatyra van, a balban pedig a botja. 
- Tudom. - mosolyodom el. - Most jöttek haza. 
- Ide sajnos már nem tér vissza az egész család. Szegény kislánynak mit kellett átélnie ilyen fiatalon, és a férfi lánya is, olyan picike még. Szegény biztos nem érti, hogy miért nincs velük az apukája. - sóhajt nagyot, én pedig egy aprót bólintok.
- Tudom. De az a kislány azt is tudja, hogy az apukája már egy csillag az égen, és attól, hogy nincs itt vele, mégis örökké vigyázni fog rá. - magyarázom, ő pedig elmosolyodik.
- Mindig is okos kislány volt. Vigyázzon rájuk fiatal ember. Ha a barátjuk akkor figyel rájuk. De nekem sajnos mennem kell főzni a férjemnek. - mondja, majd int a botjával.
- Ne segítsek esetleg? - kérdem, de ő csak a fejét rázza. 
- Elboldogulok kedvesem. - mondja, majd már el is indul. 

Visszafordulok az ajtó felé, és nagy sóhajjal lenyomom a kilincset. Halkan lépek be az ajtón, hallom, ahogy szipog valahol, de nem tudom magam rávenni, hogy beljebb menjek. Aztán eszembe jutnak a néni szavai, hogy vigyázzak rájuk, és lábaim maguktól kezdenek mozogni, hogy megkereshessem Bellt. A nappaliban hamar rátalálok a földön ücsörög, előtte egy doboz hever tele képekkel, ő pedig csak sír és sír. Hangtalanul lépdelek mellé, majd leülök a földre. Nem szólok semmit, nem is teszek semmit, hadd tegye meg ő az első lépést. Szó nem hagyj el szááját, ám mégis bele mászik az ölembe, megragadja a pólóm, majd még jobban sírni kezd. Kezeim automatikusan fonódnak derekára, és szorosan tartom. Remélem ezzel elég vigaszt tudok most neki nyújtani. Fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit kell csinálni, és mi az, amivel elég lelki vigaszt nyújtunk a másiknak. Lehet, hogy egy paraszt vagyok, és voltam is, nemcsak vele, de másokkal is. De ha neki szüksége van rám, akkor képes leszek akkorára tárni a szívem és a lelkem is, amelyben mindhárman elférünk. Szeretném ismét boldognak látni őket, és nem csak ideig-óráig, hanem folyamatosan. De még jobban szeretnék az az ember lenni az életükben, aki miatt mindketten boldogok.

Bell mozogni kezd, én pedig lazábbra veszem a kezeim. Felnéz szemembe, és csak nézzük egymás szemének mélységét. Elvesztem benne. Elvesztem a lányban is, a szemében is, a szívében is, minden mondatában és minden mozdulatában. És elvesztem az eszem is. Így meggondolatlanul cselekszek, amikor odahajolok hozzá közel, és ajkaim ajkaihoz érintem. Nem húzódik el, és nem is tart sokáig, mégis a kettőnké, és tudjuk, hogy nekünk már ez is sokkal többet jelent, mint bárkinek. Halljuk, ahogy megáll egy kocsi a ház előtt, és tudjuk, hogy csak pár másodpercünk van addig, amíg be nem lépnek a házba, mi mégsem mozdulunk onnan, csak nézünk a másikra, és várjuk, hogy ki szakítja meg előbb a szemkontaktust.