Rabul Ejtve

2. rész

Hiba volt idejönni. Hiba volt az is, hogy hagytam magam rábeszélni erre  az utazásra. De még mekkora hiba. Olvastam egyszer valahol, hogy hozzá lehet szokni a fájdalomhoz. De nekem nem megy, még mindig keresem magam mellett reggelente, és néha várok rá este is, hátha befekszik mellém. Tudom, hogy már soha többé nem fog mellettem feküdni, és soha nem fogok arra kelni, hogy puszikkal hinti be arcom. Ahogy a gőzölgő kávéra sem fogok ébredni, amely az éjjeliszekrényemen pihen, miközben ő már félig felöltözve figyel a szoba másik végéből.

Szemem a tengerpart felé téved, ahol a barátaim a fél családom nevetgél, és én is elmosolyodom halványan. Én most mégis egyedül ülök a parton miközben az életen gondolkodom. Sokkal könnyebb lenne, ha csak ki tudnám radírozni az életemből, mint ahogy a papírról eltünteti a ceruza nyomait. De ez nem egy papír, hanem maga az élet. Itt létezik a fájdalom, a csalódottság, a lélek sebei is léteznek, amelyektől senki és semmi nem fog menni, amiktől csak akkor szabadulsz, ha magadban lezártad azt a fejezetet. A veszteség fejezetét.
Miközben azon gondolkozol, hogy biztosan le akarod-e zárni. Van aki képes pusztán pár nap alatt lezárni, és vannak olyanok is, akik egy életen át cipelik magukkal a terhet. Azt a terhet, amit a sors szabott ki rájuk, de ők nem tudtak tovább lépni. És eközben itt vagyok én, a közép tájon, akinek fogalma sincs mi fáj jobban az elengedés gondolata, vagy maga az emlékezés. Milliónyi dal szól ezekről, nekem valahogy még sem jut eszembe egy sem.
De legalább azt szinte az összes eltalálta, hogy egy összetört szívet nem lehet egybe ragasztani, csak hosszú hosszú folyamatok után képes a szív újra érezni. Vajon én képes leszek rá valaha?

- Tudod, nem adhatom vissza neked Mátét, de mond mit szeretnél, mit tegyünk azért, hogy ismét velünk legyél? - ül le mellém Petra, én pedig megvonom a vállam.  

- Talán egy kis egyedüllét jól esne. Ne haragudj. - mondom, majd felállok és sétálni kezdek a parton, miközben a szandálom a kezemben van. Nézem ezeket az embereket, miközben boldogok, nekem mégsem megy.

Aztán egy családon legeltetem szemeim, amint boldogan játszik az Apa a kisfiával, nekem pedig legördül az első könnycsepp. Tovább sétálok lassan, nagyon lassan, mert érzem, ahogy mindenem elnehezül, mégis sikerül, egy szikla mögé berejtőznöm, ahol talán nem veszik észre, hogy egyedül sírok. Most már folyamatosan folynak a könnyeim, de nem foglalkozom azzal, hogy letöröljem, hiszen reményeim szerint senki nem lát. Ám nem sokkal később egy árnyék vetül rám. 

- Hé, minden rendben? - szólít meg angolul, én pedig bólintok. 
- Kérlek, ne sírj. - mondja, majd leül mellém a homokba, ahol karjai közé von. Most még azzal sincs erőm foglalkozni, hogy vajon ki lehet ez az idegen. Csak ki szeretném sírni magamból az összes fájdalmat, és elfelejteni azt is, hogy Máté létezett. Pedig  Teó mindennap emlékeztet rá, akárhányszor csak ránézek. De miket beszélek?

Hiszen nem akarom elfelejteni őt. Ő tett boldoggá, Ő volt az egyetlen, aki már csak egy mosollyal feldobta a napom.Emlékszem arra a napra, amikor kimondtuk a boldogító igent. Életem második legszebb napja volt, ahogy Máténak is. Hiszen az első legszebb és legboldogabb nap, az Teó születése volt. Amelyen ő is ott volt. Tartotta bennem a lelket, ahányszor csak szar napom volt. Vissza akarom kapni Mátét.  Felnézek, hogy lássam az arcát, annak az embernek, aki képes volt itt ülni velem, amíg nem csillapodott a sírásom. 

- Sajnálom. Én nem tudom mi ütött belém, általában nem ilyen vagyok. - suttogom, miközben zöldes barna szemeibe nézek.

- Miért? Általában milyen vagy? - kérdez vissza, de el nem enged. 

- Csöndesebb. Legalábbis az utóbbi időben. - hajtom le fejem, és újabb könnycsepp folyik le arcomon. Nem akarok ezzel az idegennel a férjemről beszélgetni. 

- Tudom, hogy nem az én dolgom, és valószínűleg nem is akarsz róla beszélgetni. De adj magadnak egy esélyt. Bármi is történt, ne hibáztasd magad miatta. - mondja, én pedig kibújok öleléséből, és leporolom a szoknyám. 

- Én, figyelj. Nem tudom, nem magam hibáztatni, hiszen én voltam a probléma. - suttogom, miközben elnézek a tenger felé, hiszen nem tudnék a mellettem álló férfi szemébe néni. Még mindig furdal a lelkiismeret, amiért megöltem Őt. Hiszen én voltam az, aki az autót vezette. És az én hibám, hogy Teó eltörte a kezét, meg az is, hogy Máté meghalt. Még ha nehéz is feldolgoznom. 
- Hé, itt vagy? - kérdi, én pedig megrázom a fejem, hogy eltűnjek a gondolatok. Ők mégis makacsul ragadnak meg a tudatomban. 

- Ne haragudj. Mit is kérdeztél? - nézek rá, de ő a kezét nyújtja felém.

- Csak a neved. Én Ermin vagyok. - mondja, én pedig megrázom a kezét.

- Izabella. - mondom. 

- Örülök, hogy találkoztunk. - mondja ünnepélyesen, majd hirtelen fordít kezemen, és megcsókolja kézfejem. 

- Én is nagyon örülök. - mondom, aztán körbe nézek. Nem tudom, hogy hol vagyok. Csak, hogy egy kikötő mellett. Ennyire elsétáltam volna a lányoktól? Hiszen a mi közelünkben nem volt egy hajó sem. 

- Gyere Bico. - kiabál le az egyik hajóról, egy magas barna hajú férfi. Citromsárga fürdőgatyát visel, meg napszemüveget. - Megtetszettem cicus? 

- Hagyd békén, Ádám. - kiált oda neki  Ermin. 

- Azt hiszem, én jobb, ha megyek, mielőtt kikaparom a szemeit. - mosolygok rá halványan. - Köszönöm, hogy itt voltál. Ismeretlenül, ráadásul nem is lett volna kötelező. 
- Bármikor. - mosolyodik el ő is, majd megölel. Így válnak el útjaink, én a szálloda felé veszem az irányt, ő pedig a hajó felé.