Rabul Ejtve

16. rész

Amikor hazaérünk Ádám a saját garázsába áll be. Teó útközben elaludt a kocsiban, így kiszállok majd a hátsó ajtóhoz lépek. 
- Hagyd csak, majd beviszem. - szól Ádám.
- De haza kellene vinnem. - mondom, de ő csak megrázza a fejét.
- Itt is elfér. És amúgy is szeretnék veled beszélni. - néz rám jelentőségteljesen, én pedig bólintok.
- Rendben. - lépek el az ajtótól, majd a csomagtartó felé veszem az irányt. Ádám tekintetétől vizslatva nyitom fel a kocsi hátulját.

- Te meg mit csinálsz? - néz rám, mint aki nem érti mire készülök. 
- Hát segítek bepakolni. Ha már a gyerekem nem vehetem ki, legalább ebben hadd segítsek. - tekintetem arcára vezetem, majd össze húzom szemöldököm. 
- Nem. Majd én becipelem őket. Nem kell neked azokat a nehéz szatyrokat cipelned. - mondja, majd kiveszi kislányom a kocsiból, és a ház felé indul. 

- De szeretnék segíteni. - mondom, ő pedig visszanéz még az ajtóból, ami a házat köti össze a garázzsal. 
- Segíthetsz. Kérlek rendelj valami ehetőt, mert éhen halok. - mondja, én pedig inkább a konyhába cipelem az egyik szatyrot, amiben tudom, hogy zöldség van, és találok a mélyhűtőben csirkét is. Nekiállok a fiókokat kihúzni hátha találok valahol vágódeszkát, és a negyedik fiókban végre sikerélményem is akad, így előveszem a barna deszkát. A csirkének keresek a szekrényben tálat, majd beteszem a mikróba olvasztani. Amíg a csirke olvad, addig pont összetudom szelni a zöldséget, így keresek még egy tálat, majd a szatyorból kiveszem a salátát, a paprikát, a paradicsomot, az uborkát, meg az olívabogyókat. Az olívabogyókat bele is öntöm a tálba, majd az uborkát kezdem karikákra vágni, és szépen sorjában mindent összevágok. Mire kész vagyok a salátával, már a hús is kiolvad, így leakasztom a serpenyőt és keresek olívaolajat is, majd szépen szeletekre vágom a húst, és egy kevés olajon megsütöm. Mire készen vagyok mindennel Ádám is visszaér, kezében három hatalmas szatyorral. 

- Azt hittem rendelsz. - néz rám meglepődve, de én csak megvonom a vállam.
- Sosem voltam oda az éttermi kajákért.  - mondom, majd keresni kezdem a tányérokat. 
- Bal kezednél. - szól Ádám, én pedig végre megtalálom őket. Csendben ebédelünk, egyikünk sem szól a másikhoz. De ez mégsem az a fajta csend, ahol feszengeni kezdesz, amiért nem beszéltek, hanem megnyugtató. És nem is gondoltam rá eddig, hogy ez mennyire jól esik a törött lelkemnek. Tudni, hogy nem vagyok egyedül, és mégis egyedül lehetek az érzéseimmel, a gondolataimmal, a félelmeimmel és lelkem minden apró rezdülésével. 

- Figyelj Iza. - tekint fel rám Ádám, ezzel kiszakítva a gondolkodásomból. - Arra gondoltam, hogy jövő héten hazajöhetnétek velem. Megyek a két tesómmal horgászni, és az jutott eszembe, hogy ti is jöhetnétek. 
- Ez kedves tőled, de még keresnem kell ovit Teónak, mert ő szeretne itt maradni Heidelbergben. - mondom.
- Majd keresünk, ha vissza jöttünk. Segítek. Régóta élek itt kint, és van ismerősöm is, meg csapattársam, akinek idejárt a gyereke oviba, megkérdezhetem tőlük, hogy ők mit ajánlanak. - mondja Ádám.
- Én szeretnék menni. - mondja Teó, miközben az ajtóban áll, és szemét dörzsölgeti. Ádámmal hirtelen kapjuk felé tekintetünk. 
- Hát akkor azt hiszem ez el van döntve. - mondom, majd odasétálok Teóhoz, és felveszem az ölembe. 
- Sütünk akkor, Anyuci? - kérdi Teó, én pedig bólintok. Kiugrik kezeim közül, majd felmászik az egyik bárszékre, és a pulton lévő szatyrokban kutatni kezd. 
- Ez is kell. Meg ez is kell. Ohh, tényleg te is kellesz. - mondogatja, és elkezdi kiszedegetni azokat a dolgokat, amik az ő csokis sütijéhez kellenek. 
- És mit is csinálunk? - kérdi Ádám, majd elkezdi egy helyre pakolni, amit Teó kirámolt a táskákból.
- Muffint, habár ez ilyen amerikai cupcake- féle inkább. - mondom, majd nézni kezdem, mit vett elő Teó. 
- Ugye, minden megvan? - kérdi az egyik szatyor aljáról. 
- Egy dolog nincs. - mondom.
- Megvagy. - tartja fel kezét, amelyben ott díszeleg a sütőpor. 
- Oké, ki mit csinál? - teszem fel a kérdést.
- Én azt sem tudom mit kell csinálni. - tartja fel kezeit Ádám. 
- Jajj, te kis buta. Majd én segítek. - mondja Teó, majd Ádámnak nyújtja a lisztet meg a sütőport, majd felém csúsztatja a porcukrot. 

- Elkapod? - kérdi, majd egyesével gurítani kezdi a tojásokat. - Mennyi kell? 
- Négy. - mondom, miközben próbálom elkapni a tojásokat, hogy azok ne a padlón végezzék. Amikor mindet elkapom nekiállok hogy a margarin kikeverjem a porcukorral. Még csak pár perce dolgozunk, amikor látom, hogy nemcsak Teó, de Ádám arca is tiszta liszt.

- Na jó. Elég volt. Itt nem csináltok rendetlenséget. Isten veletek, menjetek játszatok valamit. Felőlem bármit, csak hadd csináljam meg egyedül. - zavarom ki őket a konyhából, ők pedig engedelmesen kivonulnak teraszra, ahol egyből előkerül a focilabda. Ádám egyre többször tanítgatja Teót, aki nagyon szereti az Ádám féle órákat. Gyorsan végzek a sütivel, tekintve, hogy nincs bent az a két jó madár, így egy fél óra múlva már a teraszon ülök, és őket figyelem. De sajnos csak kevés ideig, mert ki kell vennem a sütőből a muffinokat. Amint kiveszem a tepsit, és a pultra rakom, visszatérek az előző helyemre, és ismét figyelni kezdem őket. Csak pár percig nézhetem mit csinálnak, mert szemhéjaim kezdenek ellaposodni, majd teljesen feladják magukat, én pedig elaszom az egyik fotelban, ami Ádám teraszán kapott helyet.