Rabul Ejtve

20. rész

*Szalai Ádám szemszög*

Sosem féltem még ennyire, mint most, hogy látom Izabellát véresen és eszméletlenül, miközben a mentősök éppen próbálják újra éleszteni. Vajon mi történik vele? Mit érezhet? Érez egyáltalán valamit? Hirtelen egy apró kéz érinti meg a kezem, én pedig azonnal ránézek.
- Ugye jól lesz? Nem akarom őt is elveszíteni. - kérdi Teó, én pedig lehajolok, és kezeim közé fogom apró testét. 
- Nem lesz semmi baja. Egy hét múlva már csak beszélünk róla. Megígérem. - mondom. 
- Sírsz. És ez azt jelenti, hogy nagy a baj. - mondja, majd letörli arcomról a könnyeket, amelyekről én nem is tudtam. Látom, ahogy az ő szemében is könnyek jelennek meg. Erősnek kell maradnom. Bell is ezt akarná, hogy legyek erős a lánya miatt. 
- Biztos füst ment a szemembe. - mondom, majd kipislogom a többit, amik elhomályosítják a látásom. 

- Veled szeretnék maradni. - mondja, majd fejét nyakhajlatomba fúrja. 
- Rendben. - mondom, közben pedig megérkezik mellénk egy mentős is. 
- Önök a hölgy családja? - kérdi, én pedig bólintok. - Kórházba kell sürgősen szállítani. Ha gondolják jöhetnek önök is. 
- Meg lehetne oldani, hogy magán kórházba vigyük? - kérdem, hiszen muszáj, hogy olyan kezelje, aki komolyan is veszi a munkáját, mert sajnos sokan nem teszik, és ha ennek ára van, akkor én boldogan fizetek, amíg Izabella jól nem lesz. 
- Természetesen. A Swiss Prémium vagy a Róbert Károly? - kérdi.
- Nekem teljesen mindegy, csak magán klinikára kerüljön. - mondom, ő pedig bólint egy aprót. Hallom, ahogy egy helikopter közeledik. Amikor felnézek észreveszem, hogy sárga, és felénk repül. 
- Ennyire komoly a baj? - nézek a mentőorvosra, aki alig láthatóan bólint még egyszer. 
- De próbáljuk stabilizálni a hölgy állapotát, amennyire csak tudjuk. - mondja. 

- Köszönöm. - suttogom, ő pedig elmegy, hogy beszélhessen a helikopter orvosával.

- Jöjjenek. - kiabál nekünk a pilóta, én pedig kezemben Teóval elindulok a gép felé. 
- Miért jöttek ezek a bácsik? - kérdi Teó halkan. 
- Hogy Anya gyorsabban egészséges legyen. - válaszolok halkan. Látom, ahogy egy apró, ám mégis hatalmas könnycsepp végig gurul arcán, amit én csak lepuszilok.  - Minden rendben lesz manó, ezt megígérem. 

- Remélem be is tartod. - mondja, én pedig bólintok, a mai napon sokadszorra. Beülünk a gépbe, majd a mentőorvos megkér minket, hogy Teó szálljon le az ölemből, és üljön át egy másik helyre, de ő nem akar mozdulni mellőlem. 

- Nem lesz semmi baj, majd szorosan fogom. - mondom, és becsatolom kettőnket. Maximum egy 10 percet repülhetünk, amikor a kórház tetején landol a gép. Elfelejtek mindent, és csak az kezd el a fejemben járni, hogy mi van ha már el  is késtünk. Gyorsan előkapom telefonom, majd írok egy SMS-t Bencének, hogy hova jöttünk, majd el is rakom. Hívtam már, és ő értesített mindenkit, aki Izabella családjához tartozik. Folyosóról folyosóra érünk, és én már el is vesztem a helyérzékem, így fogalmam sincs, hogy a labirintus melyik részében vagyunk, de nem is érdekel. Egyszer csak egy nővér áll elénk. 

- Ide már nem jöhetnek be, kérem foglaljanak helyet. Ha bármit  tudunk értesíteni fogjuk önöket. - mondja, majd becsukja maga mögött az ajtót, mi pedig Teóval helyet foglalunk a váróban.
- Nem vagy éhes vagy szomjas? - nézek a kislányra, de ő csak a fejét rázza. Felmászik az ölembe, és mellkasomra hajtja a fejét. - Itt vagyok szívem. Vigyázok rád. 
- Az anyukámra vigyázz. - mondja, majd sírni kezd. Megölelem, és szorosan tartom. Sosem voltam még így egyedül egy kisgyerekkel, aki sír, így nem tudom mit kéne tennem. Lassan ringatni kezdem ülve, és puszilgatom. 

- Jajj kicsikém. - jön felénk egy idősebb nő. - Gyere ide. 
- Nem akarok. Az Ádámmal maradok. - mondja Teó, a hölgy pedig bólint. 
- Berta Julianna. Izabella édesanyja. - nyújtja felém kezét. 
- Szalai Ádám. Izabella egy barátja. - mondom, majd kezet rázok vele.
- Mond el a Nagyinak, hogy bele szerettél Anyába, és hallottam, amikor azt mondta igazam van. Ő is szeret téged. - szólal meg halkan Teó, majd visszafészkeli magát az ölembe. 

- Mi van vele? - fut be Bence is, én pedig ránézek, de szemeim ismét kezdenek megtelni könnyekkel. 
- Nem tudom. - suttogom, és látom, ahogy benne is megtörik valami, hiszen mégis csak a testvéréről van szó.  
- Teó, gyere menjünk el venni valami kaját. - mondja Juli, majd megfogja Teó kezét. 
- Hozunk neked is egy csokit. - néz rám Teó, én pedig bólintok. 
- Köszönöm, kicsi. - adok puszit végül arcára. Amikor hallótávolságon kívűl érnek, halkan szólalok meg. 

- Rettegek. Rettegek attól, hogy elveszíthetem. Hiszen, csak most vallotta be, hogy ő is szeret, és nem egyoldalú ez a dolog. És máris el kell veszítenem? Én abba belehalok. - mondom, majd eddig elnyomott érzelmeim mind a felszínre robbannak, és sírva fakadok. Hiába mondják azt az emberek, hogy ez nem férfias, egyszerűen nem érdekel. Látom, ahogy megáll mellettünk egy hölgy, én pedig felnézek rá. 

- Ha gondolja bekísérem önt vagy önöket hozzá. Sikerült végre stabilizálni az állapotát, de azt sajnos nem tudom megmondani, hogy mikor fog felébredni. - világosít fel minket. - Eltörött több bordája, a lábai másodfokú égési sérüléseket szerzett, és agyrázkódása is volt. Kötelességem önöket tájékoztatni, hogy az amnézia veszélye fent állhat. Jöjjenek utánam, elkísérem önöket a szobájához. 
Szótlanul követjük a doktornőt, aki kivezet minket a folyosóra, ahol Teó és Julcsi is tartózkodnak. 

- Hova mentek? - fordul felénk.
- Anyához. Gyere. - mondom, ő pedig már fut is kezeim közé. Halkan folytatjuk tovább utunkat. Megáll egy kórterem ajtaja előtt a doktornő.
- Itt fekszik. De figyelmeztetem önöket, hogy nem a legszebb látvány. És szükségem lenne arra az emberre is, aki majd a számlákat fogja fizetni. - szólal meg.
- Ha megnéztem, és beszéltem hozzá egy picit, akkor megkeresem doktornő. Én fizetem a számlát. - szólalok meg. 

- Akkor te mész be elsőnek. - szólal meg Bence, és épp akkor érnek be Vikiék is. 
- Mondjátok már mi van vele.  - kezd el kiabálni. Hagyom őket, és belépek a szobába Teóval a kezemben. 
- Biztos itt akarsz lenni? Nem lenne jobb kint? - nézek rá, de ő csak akaratosan rázni kezdi fejét. Izabella testéből mindenféle csövek lógnak ki, látom, ahogy egy a szájában is van, ami gondolom a légzését segíti. Ismét elszalad a cérna, és sírni kezdek. Teó felül édesanyja mellé az ágyra, majd megfogja a fejem és az ölébe hajtja.
- Nekem is nagyon fáj. De az én anyukám a legerősebb nő a világon, és tudom, hogy velünk marad. - suttogja.
- Tudod, nagyon okos vagy. Én is tudom, hogy az anyukád jól lesz. - suttogom, de már nem tudom, hogy hiszek-e benne. 

És elérkeztünk az utolsó részhez, de a jó hír, hogy lesz második évad. 🤗 Még nem tudom mikor, de lesz. 😊😊