Depresszió

1

Mindent vér borított.

Csak néztem ahogy az alkaromról lefolyó vér, a márvány borítású fürdőszobai bútorzatot lepi el. Közelebb emeltem a szememhez az alkarom, hogy jobban megnézhessem mit is műveltem. A mélyvörös csíkok, körbefonták a karomat, a cseppek lassan csörgedeztek végig, majd a könyökömnél összegyűlve, egy egészként csöppentek le, a hideg, fehér márványkőre. Majd lassan leengedtem, hogy a vércseppek a mosdókagylót fessék be sötétvörössel. Megnyitottam a csapot, majd ahogy az egyenletesen előtörő hideg víz, szépen, lassan lemosta szenvedésem nyomait, kezdtem megnyugodni; az arcomat kezdtem fürkészni. Fehér, holtsápadt bőr, mint akinek bőrét sosem érintette meg a nap, meleg sugara.

Vagy mint aki haldoklik.

Bizonyos értelemben így is volt; haldokoltam. A lelkem haldoklott.

Kívül sötétbarna, de a pupilla körül zöld, nagy, mélyreható tekintetű szempár. Olyan közel hajoltam a tükörhöz, hogy a kontaklencséim vonalát is látni lehetett a szemeimben. Majd szemembe hullott egy fekete hajtincs. Grimaszt vágtam. Dühös mozdulattal tűrtem vissza a hajtincsemet a sietve összekötött kontyomba.

Rendben van. Minden a helyén. Elmosolyodtam.

Ez a mozdulat megnyugtatott.

Kiléptem az utcára. A hideg szél összekócolta a hajam. Igyekeztem összezárni a szürke szövetkabátot magamon. Majd sietve beléptem a virágbolt ajtaján. Miután fizettem, beugrottam egy sarki kávézóba, egy latte-ért, és rohantam tovább. Futnom kellett, hogy elérjem a villamost. A villamoson megittam a kávém, és csak bámultam az ablakon keresztül a világot... Egy olyan világot ahol az emberek boldogok. Egy olyan világot, aminek soha nem lehetek a része. Mintha csak ez az üvegfüggöny választott volna el engem, a való világtól. Mintha ez az üvegfüggöny megakadályozta volna, hogy részese lehessek valami jónak. A gondolataim ködébe búrkolózva, szálltam le a villamosról...

Megérkeztem. Pár percnyi séta után megálltam. Felnéztem az égre. Borús volt. Túlságosan is egyezett a hangulatommal. Majd erőteljesen belöktem a nehéz vaskapu ajtaját. Nyikorogva kinyílt. Mintha a végtelent láttam volna magam előtt. Sivár, szomorú hely előtt álltam, lehangoltan léptem beljebb. Átvágtam a füves részen, kapkodtam a lábam, hogy minél gyorsabban a másik végére érjek. Megtorpantam. Gyorsan emelkedett és süllyedt a mellkasom, kapkodva vettem a levegőt. Elértem a célomhoz.

Ott áltam, kezemben egy szál fehér rózsát szorongatva. És csak bámultam a fehér márványkoporsót.