Depresszió

5

~Pár hónappal később~

Az ujjaimmal végigsimítottam a puha, műanyag lapokat a füzetben. Tetszett, hogy nem sima egyszerű vonalas füzet, hanem, csak apró, halvány pontok határolják. Más mint a többi. Kicsit olyan mint én.
Majd a hosszú bézsszínű körmeimmel az asztallapot kezdtem kopogtatni.
Már az is csoda, hogy ilyen sokáig bírtam hogy ne rágjam le őket. De hát, mit tehettem volna? Imádtam ha ki voltak lakkozva. Csak ilyenkor tudtam visszafogni magam, hogy ne ilyen formában csökkentsem a bennem rejlő feszültséget.
Még mindig 10 perc.
A falióra kattogása az idegeimre ment, mintha a végítéletet vártam volna, egyes egyedül.
Egy hideg, fehér, barátságtalan egyetemi előadóteremben.

Az idő olyan lassan vánszorgott, én meg nem voltam valami türelmes hangulatban.
Már épp azon voltam, hogy vegyem a pénztárcám és a kabátom, és keressek egy automatát vagy kisboltot, mindegy csak valami ehetőhöz jussak, amikor lassan kinyílt az ajtó.
Megdermedtem.
"Francba hogy neked is ilyen korán kell érkezned!"-szitkozódtam magamban, majd lassan visszacsúsztattam a pénztárcámat a táskámba. A szemem lesütve páztázta a szürke, fényes asztalokat.

-Szia!-köszönt rám vidáman. Összerezzentem, majd a szemeimet lassan ráemelve, viszonoztam a köszönését, azaz megpróbáltam.
-Szia!-motyogtam, aztán idegesen nyomkodni kezdtem a telefonomat. Annyira ideges voltam, hogy percekig tépelődtem, el menjek-e a mosdóba, vagy inkább keressek valami jobb időpontot, -mondjuk amikor többen leszünk a teremben- és halasszam a szükségletem kielégítését későbbre. Végül az előbbi mellett döntöttem. Olyan hangosan, amennyire csak lehetett, feltápászkodtam a helyemről és kisiettem a mellékhelyiségbe.
Mikor visszaértem a terem már megtelt emberekkel.

Nekem pedig remegett a kezem.