Depresszió

2

10 éves voltam amikor először szembesültem az emberek valójával.

Pontosan a születésnapomon történt... 2 évvel ezelőtt, a 8. születésnapomra, ajándékba egy labradorkölyköt kaptam. Nagyon régóta vágytam egy kedvencre, akit gondozhatok, és szeretgethetek. El sem hittem, hogy megtörténik, és valóban az enyém a kiskutyus. Annyira boldog voltam, hogy minden szabad pillanatomat vele töltöttem. Az egész teste szénfekete volt, és a szemei úgy csillogtak, akár az enyémek. Olyan szétválaszthatatlan kötelék alakult ki kettőnk közt, amit talán nem is lehet szavakkal leírni. Egy állat volt, mégis ő jelentett nekem mindent. Ő mindig mellettem volt... Neki sírtam ha szomorú voltam, és ő okozta életem boldog perceit.

Aznap reggel, esett az eső. Rossz kedvűen öltöztem fel, és készültem fel lelkiekben az elöttem álló napra. A 10. születésnapomat ünnepeltük. Mint minden évben most is ugyanaz játszódik le a nap folyamán. Reggel elmegyünk anyával ruhát venni, azt a ruhát amiben el kell töltenem a nap hátralévő részét. Ezután hazamegyünk, anya rendbehozza a sminkjét, megcsinálja a saját, és az én hajamat is. Rendszerint megérkeznek a nagyszülők, majd apa is. Elindulunk a belváros felé, megebédelünk a belváros egyik legszebb, legelegánsabb éttermében. Tortát, csak az étteremtől kapok, ajándékba. Semmi személyes, a szüleim még a kedvenc, szülinapi dalomat sem hajlandóak elénekelni nekem, már évek óta. Ezt követően otthon kibontom az ajándékaimat. Úgy kell tennem, mintha mindegyik ajándék, az egyik legnagyobb vágyam lett volna, holott ez korán sem igaz. 2 évvel ezelőtt, csak egyetlen ajándékot kaptam. Momot. Az volt életem legszebb születésnapja.
Míg én az ajándékaimmal voltam elfoglalva, Momo kiszaladt az udvarra, de senkinek sem tűnt fel.
Amikor anyámék estefelé kiültek volna a teraszra kávézni, apám üvölteni kezdett. Olyan válogatott káromkodások hagyták el az ajkát, amiket soha életemben nem hallottam. Azonnal az ablakhoz szaladtam, és onnan figyeltem mi történik.
Egy.
Kettő.
Három...
Tizenkettő...
Huszonöt...
Elfordultam. Már nem voltam képes tovább nézni. Tudtam hogy nem tehetek már semmit. Behunytam a szemem, és csak vártam. Olyan szívszaggatóan könyörgött apám áldozata, hogy remegni kezdtem. Csak bőgtem és hallgattam apám egyre cifrább káromkodásait.

Körülbelül 2-3 óra telhetett el így. Miután apám bejött a házba és eltűnt a dolgozószobájában, kimerészkedtem a házból. A házból kiszűrődő fények segítségével találtam meg, amit kerestem. Először a hintaágyat láttam meg, szörnyű állapotban volt. A fekete-bézs vászon, darabokban lógott le a hintaágyról. Aztán újra könnycseppek gördültek végig az arcomon. Elfordítottam a fejem, abba az irányba, ahova eredetileg indultam. Momo felé... Szegény, gyámoltalan, drága kiskutyám, már alig pihegett mire odaértem. Orrából és szájából csordogált a vér. Az ölembe fektettem a fejét, és úgy simogattam. Szeretlek. Soha nem mondtam senkinek ennyiszer hogy szeretem. Addig ismételgettem ezt a szót míg a fekete csodám örökre lehunyta a szemét.

Így ültem ott a fűben, vér és könnyek között, a szó legszorosabb értelmében. Lépéseket hallottam a hátam mögül. Apám szólított fel, hogy azonnal menjek vissza a házba. Életemben először ellent mondtam neki.

-Eltemetem.-jelentettem ki.

Megfenyegetett, hogy ha itt maradok, én sem fogok jól járni. Farkasszemet néztünk. Aztán felpofozott, és berángatott a házba. Onnan kellett végignéznem, ahogy apám a kert egyik végében, egy lyukat ás, majd beledobja, az én egyetlen boldogságomat. Követtem minden mozdulatát, miképp lapátolja vissza a földdarabokat az eredeti helyére.

Azon az éjjel nem aludtam. Hiányzott az a megnyugtató érzés, hogy Tőle köszönök el utoljára. Rettegtem az éjszakától, mert túlságosan egyedül voltam...

És lám. Most mégis itt ülök, és neked hozok virágot. Neked, aki a legtöbb fájdalmat és szenvedést okozta nekem.