Depresszió

3

Több órán keresztül ültem a temetőben.

Az emlékeim egymás után törtek felszínre. Ezen a helyen mindig gyengének éreztem magam.
Magányosnak.

Kettős érzéseim vannak, ahogy a fehér márványkoporsóra pillantok. Ahogy Rád gondolok, mérhetetlen düh árad szét a testemben. Aztán a dühömet szomorúság váltja fel. Mégis mindig itt kötök ki. Minden héten eljövök hozzád, van hogy hetente többször is. Órákon keresztül csak ülök veled szemben.

De miért?

Nem tudsz már semmit nyújtani. Hasztalan vagy. Én mégis mindig itt vagyok. Értelmetlen és megmagyarázhatatlan mi okból.

Mindig is ezt hoztad ki belőlem. Büszke vagy magadra, hogy ezt tetted velem? Vagy netán arra vagy büszke, amilyen most vagyok?

Majd rátettem a kezem, a hideg márványra, és elcsúsztattam a nevén a kezem.
-Nagyon fáj.-suttogtam.

Már sötétedett, amikor hazaindultam. A szél ugyanolyan erősen cibálta a kabátom, mint amikor ide érkeztem, de mintha nem is érdekelt volna. Lassan, ráérősen mentem haza. Otthon nem várt senki.

Belebújtam a fehér papucsomba, és a kanapé felé vettem az irányt. Megmelegítettem a thai kajámat, majd bekapcsoltam a kandallót. A tűz látványa mindig megnyugtatott. Ekkor megcsörrent a telefonom. Idegesen nyúltam utána.
-Halló, Édesem! Hogy vagy szivem? Olyan rég beszéltünk utoljára! Nem zavarna, ha holnap átugranék?
Sóhajtottam. Majd mogorván válaszoltam. Igen, nyugodtan gyere át. Majd letettem.

Elvégre ez a te házad. -suttogtam a telefonnak, miután befejeztük a beszélgetést.

Visszatértem a vacsorámhoz, amit a kanapén fogyasztottam el. Közben bekapcsoltam a tv-t. Valami vetélkedőre kapcsoltam, kiélveztem az idiótábbnál idiótább kérdéseket, és mosolyogva követtem végig, a műsorba jelentkezők szenvedését. Hogy ilyen alapkérdésekre ne tudjanak válaszolni... Nevetséges.

A kanapén aludtam el. Kora délelőtt ébredtem fel. Gyorsan rendbe kellett hoznom a nappalit. Kajásdoboz a földön, a díszpárnák eldobálva. Kabátom a fehér szőnyegen pihent, ahova előző este ledobtam. Kikapcsoltam a tv-t, majd a kandallót, levettem a ruháimat és beindítottam egy adag mosást. Összeszedtem a szétdobált cuccokat. Gyorsan lezuhanyoztam, majd sietve magamra kaptam egy fekete farmert, meg egy bordó inget, amit betűrtem a nadrágomba. A hajamat alul fogtam össze egy copfba. Az érkezése miatt még egy bordó szinű rúzst is felkentem az ajkamra. Hisz utálta, ha nincs rajtam smink.

Kész voltam. Minden a helyén volt. Jól voltam. Legalábbis ami a külsőmet illeti. Leültem a konyhaasztalhoz. Már csak meg kellett érkeznie. De én fel voltam készülve a következő harcunkra. Majd szúrósan tekintettem a bejárati ajtó irányába. Összekulcsolt kezekkel várakoztam.

A falióra kattogását figyelve, számoltam a perceket.
Kiszámíthatatlan volt.
Sosem lehetett tudni mikorra várja az ember. Néha a leglehetetlenebb pillanatokban állított be. De nyugodt maradtam.

Hisz nyugodtnak kellett maradnom, már ha az anyám egyszer meglátogat.