Depresszió

12

Talán már két hete annak, hogy utoljára meglátogattam apámat, a temetőben. Ez a két hét, eleinte túl ijesztő volt, mintha kiszakítottam volna magam, valami megszokottból. Azt hittem, nem fog sikerülni, és belebukom a tervembe. De a második héten, már úgy éreztem, mintha fokozatosan megkönnyebbültem volna. Ennek felismerése pedig megrémisztett. De ahogy, átgondoltam a dolgot, végtére is, nyugodtabb voltam mint általában. Jó hatással volt rám, ez a szünet. Lehet, tényleg segítek magamnak azzal, hogy nem járok ki, hetente többször is a temetőbe.
Így talán, nem húzom magam vissza a sötétségbe.
Ezt előrelépésnek tekintettem, és büszke voltam magamra. Azt éreztem, hogy képes vagyok magamon segíteni. Hogy kikerüljek a sötétségből.
Nem tagadom. Pokoli volt ez a két hét. De igyekeztem minél pozitívabban hozzáállni. Megpróbáltam leállni a karom vagdosásával is. Mindig úgy gondoltam, hogy ezt az apám és a családom miatt teszem. Vagy azért mert nem vagyok elég jó NEKIK, vagy nem tudok megfelelni az elvárásaiknak.
Nem a magaménak.

Az ÖVÉKNEK.

De egy idő után már szokássá vált. Mint valami gyógyszer, amit ha fáj a fejed, beveszed és elmúlik, a vagdosás volt az én gyógyszerem. De tudtam, hogy le kell küzdenem, és nem mehetnek így tovább a dolgok. Az első pár napban, őrülten viszketett a karom. Szinte hiányolta, hogy felsértsem a bőrömet. De aztán eszembe jutott valami más. Amikor véresre rágom a körmeim, és tudom, hogy túl nagy a feszültség rajtam, ezért képtelen lennék abbahagyni, ragtapasszal leragasztom az ujjaimat. Így maximum, csak a ragtapaszt piszkálom. Vicces, hogy még a csípős "ízű" átlátszó körömlakk, sem vált be még 4-5 évvel ezelőtt, amikor anyám ezzel próbált erről leszoktatni.
De a ragtapasz igen. Ezért a karomra is ragtapaszokat helyeztem. Minden reggel felraktam, és pulcsit vettem magamra, hogy ne legyen szem előtt a csupasz karom. Este pedig, amikor leszedtem, bekentem testápolóval.
Emellett elkezdtem naplót írni.
Visszagondolva, amikor kisebb voltam, mindig voltak olyan időszakok, amikor folyamatosan vezettem naplót. De ezek az időszakok, általában könnyebbek voltak. Viszont, amint rosszabbra fordultak a dolgok, abbahagytam az írást. Nem voltam elég erős, hogy kiírjam magamból az érzéseimet. Ezért újra megpróbáltam. Leírtam, apám halálát és az azt követő káoszt, amit maga mögött hagyott.
Ebben a két hétben ki se mozdultam otthonról, most úgy is téli szünet van. Az előkészítőt sem tartják meg, ebben a két hétben. Teljesen magam voltam. Mindig szükségem volt régebben, olyan napokra amikor csak magam vagyok, és átgondolom a dolgokat. Most ez fokozottan igaz volt. Annyi évet kellett letisztáznom magamban, hogy még ez a két hét is kevésnek bizonyult.

De legalább elindultam az úton.

Nem is tudom, mikor éreztem magam, ennyire tisztának. Elégedett voltam az eredménnyel. Minden egyes nap, átgondoltam egy-egy időszakot az életemből. Tudtam, hogy a kulcs, az ha elfogadom, hogy nem az én hibám.
Hogy én soha nem voltam rossz gyerek.
Hogy én nem érdemeltem meg azt a bánásmódot, amit az apám nyújtott.
Hogy én, bármennyire hihetetlen is, de a magam módján értékes vagyok.

Megannyi fényképet, és dolgot néztem át. Közben folyamatosan írtam a naplómat.
Ez volt az első lépés, amit egyedül megetehettem.
Hogy lerendezzem, magamban a múltamat.
A múltunkat, a családommal.