Depresszió

4

Miután anyám elment, kellemes parfümillat lengte be a nappalit. Elpakoltam a porcelán készletet, felmentem a szobámba, felvettem a fürdőruhámat, előkerestem a selyemköntösöm, majd lementem a lépcsőn, egyenesen a kinti dzsakuzzi irányába. Még mindig csípős hideg volt kint az idő, de gyorsan levettem a vékony anyagot, és elmerültem a forró vízben.

Gondolkoznom kell.

18 éves voltam, amikor apám meghalt. Épphogy csak be tudtam fejezni a gimnáziumot. A sok adósság miatt, amit apám felhalmozott, az is kérdésessé vált, hogy a házunkat megtarthatjuk e. A legnagyobb vicc az volt az egészben, hogy ezekről az ilyen-olyan sikkasztás/csalás/adósságokról még anyám sem tudott, pedig ő állt hozzá a legközelebb a világon. Nagyon mélyen érintették a történtek. Oly annyira, hogy phszihiátriára került. Én meg egyedül maradtam. Megint.

Egész életemben, magányos voltam.
Senki nem volt velem.
Barátokat nem tudtam szerezni, mert mindenki gőgös, beképzelt, lenéző picsának tartott, akinél még a csapból is pénz folyik. Ezt látták az emberek. Az valahogy senkit nem érdekelt, hogy vajon milyen is vagyok valójában. Arra hagyatkoztak, amit a szemükkel láttak, de azt koránt sem vették észre, hogy legbelül, egy félős, komoly, visszahúzódó, maximalista gyerek lelke lakozik.

Maximalizmus.

Apám kedvenc szava.
Azokkal ellentétben amiket velem művelt, mindig is próbáltam neki megfelelni. Ez volt a legrosszabb. Hiába akartam ellenszegülni, hogy márpedig én nem megyek többé balett órára... Mindig azon kaptam magam, hogy sietősen ragasztgatom a ragtapaszokat a lábujjaimra, nehogy valamelyik szülőm észrevegye.
A legjobbnak kellett lennem. Más lehetőségem soha nem is volt.
Egy idő után annyira magába szippantott az érzés, hogy egyszerűen nem tudtam már nem a legjobb lenni.
Már kisiskolás koromban is, ahelyett hogy kint játszottam volna, mint minden normális gyerek, folyton tanultam. Ha kellett órákig fent maradtam, csak hogy teljesíthessem, Apám irracionális elvárásait.

Meg hát, én is maximalistává váltam.

A múltba révedve észre se vettem mennyi időt töltöttem kint...
A fodrozó vizet néztem magam körül.
Aztán azt ahogy egyre sötétebb színeket ölt magára az égbolt. A csillagokat néztem, amelyek olyan távolinak és közelinek is tűntek egyszerre.
Megfoghatatlannak. Tökéletesnek. Ez olyan kellemes érzéssel töltött el.
Elmosolyodtam.