Depresszió

17

Gondolatok

A felvételi előkészítő csoportomtól viszolyogtam. Valószínűleg az is közrejátszott a negatív érzéseim kialakulásában, hogy mindenki annyira de annyira boldog volt. Barátokra leltek az órák alatt, volt aki esetleg többre is, szerelmek alakultak, én meg egyedül voltam.
Féltem tőlük, hogy újra megismétlődik valamilyen formában a múlt, én pedig tudtam, ha ez bekövetkezik, engem már semmi nem tud megmenteni. Ezért védekezésképp inkább nem is tettem semmit, nem próbáltam beszélgetni, még jegyzetet sem mertem kérni senkitől. Biztonságosabb volt, hogy nem ismernek meg. Én így védtem meg magam. Bezárkóztam.

Különös érzés, amikor ennyire nem találod a helyed a világban. Amikor vonattal mentem valahova, és ez az utóbbi időben többször is előfordult, a vonat befutásakor mindig több lépést hátráltam. Túl hosszan néztem a síneket ahhoz, hogy megijedjek a közelségüktől. Legbelül tudtam, hogy erre nem lennék képes, nem lennék képes véget vetni a földi életemnek, de mégis borzasztóan megijesztett a szituáció.
A cselekményen való merengés.

Borzasztóan hiányzott a tánc.  Borzasztóan. Annyira fájt a hiánya, hogy néha éreztem a fizikai fájdalmat is. De nem tudtam, hogy újrakezdhetem-e. Hisz annyi de annyi fájdalom kötődik hozzá. A sok megaláztatás, amikre ha csak rágondolok görcsbe rándul a testem. De mégis hiányzott.
Nagyon szerettem csinálni, de rettegtem attól, ha újra belekezdenék, lehet túlságosan felbolygatnám az ehhez köthető borzalmas emlékeimet.

Másként meg, annyira a végletek emberének érzem magam. A vagy csinálsz valamit vagy nem típusnak. Ha valamibe belefogsz mutass fel sikereket, ha nem tudsz, akkor viszont hagyd abba. Mert mi értelme, ha nem érsz el eredményeket? Mire mennék a tánccal ha újrakezdeném? Valószínűleg semmire, csak még inkább szomorú lennék miatta. Ilyen és ezekhez hasonló kérdések kavarogtak bennem hónapok óta.

Utáltam a bizonytalanságot, és azt még jobban, hogy ilyen hosszú időn keresztül fennáll. Nem tudtam dönteni a nagy dolgokban. Bár régen is órákat válogattam a boltokban, amíg megtaláltam a megfelelő élelmiszert, vagy ruhát, de a nagy dolgokban való döntéshozatallal korábban nem volt gondom. Melyik egyetemre akarok menni, milyen szakra, mit akarok kezdeni az életemmel, hogyan és milyen elvek alapján akarok élni. De a traumák sűrűsödése miatt, mindent amiben valaha valamikor is biztos voltam, mára megkérdőjeleztem.
Minden széthullott körülöttem, én pedig nem tudtam megfelelően alkalmazkodni.

Teljesen elvesztem.

Azt mondják, az első lépés, ha felismered, hogy ha valami nincs rendben, megváltoznak az érzéseid, másképp állsz a dolgokhoz, körülötted lévő történésekre a szokásostól eltérően reagálsz, felszakad benned egy rég eltemetett érzés.
Én még mindig a rég eltemetett érzéseim újraélésével foglalkozom, de nem tudok kilépni belőlük.

Nem tudok továbblépni.

Amikor párkapcsolatra gondolok, mindig próbálom megvédeni magam. Hisz, hogyan, hogyan kényszeríthetnék valakit, akit iránt mély érzéseim vannak, bele egy olyan kapcsolatba, ami valószínűleg nem lenne egészséges?
Ki vagyok én, hogy azt mondjam, maradj velem és bírd ki ameddig jobban leszek?
Hogy rakhatnék rá akkora terhet, amelyet én is alig bírok cipelni? Hogyan keseríthetném meg egy másik ember életét? Mégis milyen alapon?
Mindig úgy gondoltam, hogy először jobban kell lennem, és HA én el tudom fogadni magam, HA én ki tudok békülni magammal, HA én tudom majd szeretni önmagam, talán majd utána beengedhetek valakit az életembe.
De mi van ha tévedek?