Depresszió

9

Leroskadtam a hideg márványkőre, az előszobában. Könnyek csorogtak végig az arcomon. Gyűlöltem sírni. Megmutatni másoknak mit érzek. Régen mindig gyengeségnek tartottam. Úgy gondoltam, attól erős leszek, hogy mások nem tudják hogyan érzek, hogy nem látnak belém az emberek.
Épphogy csak sikerült bevágnom az ajtót magam mögött, a lábaim nem tartották meg tovább a súlyom, remegtem egész testemben, annyira folytogatott a sírás. Nem bírtam tovább. És ha belegondolok, ilyen apróság miatt, elszakad nálam a cérna...

Nevetséges.

Olyan régóta tartogattam magamban az elmúlt évek során felgyülemlett keserűséget, fájdalmat és dühöt. Egyszerűen csak kiszakadt a testemből. A mellkasom olyan nehéz volt, nem bírtam abbahagyni a zokogást, olyannyira elhatalmasodott rajtam, hogy az egész testem beleremegett. Csak sírtam és sírtam. Talán tényleg igaz az a mondás, hogy azok sírnak, akik már túl régóta erősek.
Nem tudom mennyi idő telhetett el. De amikor eszembe jut a pillanat, amikor ráemeli a tekintetét, összeszorul a gyomrom is.
Lassan felálltam, otthagytam a kabátom a földön, és lerúgtam a magassarkú bokacsizmámat, a térdzoknimat is lehúztam, és a combig érő polómban mentem a fürdőszobába. Forróvizet engedtem.

A történteken járt az agyam. A lányon, akinek köszönhetően elvesztettem az önuralmam. A lány miatt vagyok ennyire dühös arra a személyre, aki miatt a szerelmet is van lehetőségem megtapasztalni.

A lány alacsonyabb volt mint én, de meglehetősen aranyosan nézett ki. Nemkevés alapozó volt az arcán, de a rövid sötétbarna haja és szeme, valami bájt kölcsönzött a vékony és alacson termete mellé. Persze, ha srác lennék nekem is bejönne. Soha nem értettem miért szeretik az alacsony lányokat, a fiúk ennyire. Most hogy minden órán alakalmam van szemügyrevenni a lányt, kezdem megérteni a srácokat.
Teljesen új érzés fogott el. Hogy lehetek én ennyire féltékeny valakire? Hogy lehetséges ez?

Én?!

Az első pár alkalommal úgy éreztem magamra tudom vonni a kiszemeltem figyelmét. De amikor elkezdett a lány is járni az órákra, nem rögtön, az első alkalommal, de idővel, elkezdtem azt érezni, hogy valami megváltozott.
Próbáltam nem csak arra koncentrálni, hogy hányszor találkozik a fiúval a tekintetünk, hanem hogy kire figyel, kihez beszél. Ekkor tűnt fel a lány is.
Oldalt ült, kevéssel elöttem, a padsor bal szélén.
A mai alkalommal pedig, amikor a fiú végigkövette a lányt, ahogy kivonul a teremből, teljesen összetört. Az a pillantás, ahogy ráemeli a lányra a tekintetét, ahogy végighordozza a bézs szövetkabátján a pillantását.

Megfagyasztotta a szívemet.