Depresszió

18

Néha a legnehezebb érzéseinket csak toljuk magunk előtt.
Nem merünk velük szembenézni. Pedig, ha képesek lennénk rá, valószínűleg megváltozna az egész világunk.
Addig toljuk magunk előtt ezeket az érzéséket, amíg be nem épülnek a mindennapjainkba. Eggyé válnak velünk, és most már nem csak a mi hangulatunkat teszik tönkre, hanem ezzel másokét is.
Szerintem a legnehezebb érzelem az a düh. Mindenkiben van düh. De én az egész világra dühös voltam. A soha meg nem értett lány, aki kissé talán túl melodrámaian festette le az életét, pedig milyen tragikus volt.

Gyakran elvesztem a naplóírásban is. Nyűgnek éreztem, hogy folyamatosan a sérelmeimről írjak. A legtöbbször rendkívül hasznos, de egy idő után úgy éreztem nem fejlődök belőle. Mintha elakadtam volna.
Ilyenkor félreteszem egy időre, és amikor már túlcsordulnak bennem az érzések újra előveszem és leírom mi történik.

Rettegtem a szembenézéstől. Attól, hogy ki kell elemeznem az apámat, az ő és az anyám érzéseit. A velem és az egymással való kapcsolatukat. Az ő traumáikat, amikkel engem is traumatizáltak.

De fejlődni akartam, és muszáj elindulnom ezen az úton, ha változást szeretnék.
Nem én mondom magamról mindig, hogy mennyire alapos ember vagyok?

Még mindig nem akartam pszichológushoz menni. Addig legalábbis, ameddig nincs egy alap képem magamról, a családról és a történtekről.

A tanulással még mindig nem vagyok jóban. Mintha kiveszett volna belőlem minden érdeklődés. Pedig régen imádtam. És ez az érzés nagyon elkeserít.
Hamarosan itt az érettségi időszaka.
Lassan a tanfolyamnak is vége.
Mindjárt kerek egy éve felszabadultabbnak kellene éreznem magam. Jobban kellene lennem. De mintha a próbálkozásaim ellenére nem változna semmi.