Depresszió

13

Az érettségit követően, tudtuk hogy nem mehetek egyetemre. Az eredményeim a tőlem elvárt szinttől keservesen messze álltak. Senki nem hibáztathatott volna érte, mivel nem sokkal ezelőtt temettük el az Apámat. Mégis láttam a büszkeséget, és a lenézést mások szemében, amiért jobb eredményeket értek el nálam. Biztosítva volt a helyük az egyetemen, vagy a felvételi pontszámuk miatt, vagy pedig a szüleik vastag pénztárcájának köszönhetően.
És én egyedül voltam megint.
Anyám pszichiátrián, nekem meg az volt a legnagyobb gondom, -természetesen amellett hogy mikor árverezik a házat, és paterolnak ki engem a megmaradt cuccaimmal együtt-, hogy vajon jó atlaszt vettem-e a földrajz érettségimre?
A ballagásomon csak a nagyszüleim voltak ott, tőlük kaptam virágot. Fura érzés volt, hogy mellettem vannak.
A bizonyítványosztás június végén volt, és azon az estén tartottuk a bankettett. Gondoltam, mivel utoljára látom az úgynevezett osztálytársaimat, elmegyek a bankettre.
Otthon a készülődés alatt, elöntött a stressz. Muszáj volt valahogy lenyugodnom, ezért a karomhoz nyúltam. A könnyeim elhomályosították a tekintetemet, és a szemeim előtt lepörögtek az elmúlt évek sérelmei.

Láttam magam, kiközösítettként, akihez csak néhány szót szólnak az emberek.
Láttam magam érdek barátságban, aminek pár hét után vége szakadt.
Láttam magam az asztalra lehajtott fejjel pihenni, mielőtt a menő srácok lufit pukkantanak ki a fejem felett.
Láttam magam, amint kidobom az aznapi ebédemet, mert nem akartam egyedül enni, más pedig nem ült volna le mellém.
Láttam magam, amint az elhagyatott negyedik emeleten a padon ülve, bámultam felfelé a tetőablakon átszűrődő napfényt, és magamban imádkoztam, hogy legyen vége, csak legyen vége mindennek.

Láttam magam, ahogy mások szemében mindig ugyanaz a tekintet tükröződik vissza.

Langyos vizet engedtem a kádba, és beleültem. Tudtam, hogy el kell mennem a rohadt rendezvényre. Muszáj erősnek lennem, és megmutatnom, hogy el tudok menni. Amúgy sem volt semmi kaja itthon, úgyhogy azzal nyugtattam magam, hogy legalább jól bevacsorázom. Mikor kikászálódtam a kádból, a víz jéghideg volt.

Az egyik kedvenc éttermembe mentünk. Vagyis, az étterem előtt tömörültünk, és vártuk a tanárok megérkezését.
Rajtam egy világos rózsaszín, csipkézett, sort overáll volt, fűzős dekoltázzsal, hozzá egy magassarkút vettem fel. De amikor megérkeztem, láttam hogy rosszul döntöttem. Mindenki szakadt farmerkabátban, vagy neccharisnyában plusz haspólóban flangált. Dühös voltam, mert egy elegáns helyen, illett volna megfelelően felöltözni, nem pedig úgy ahogy a társaságom kinézett. Kellemetlenül éreztem magam, egyrészt, mert a társaságom olyan ruhákban jött el, mintha romkocsma túrára indultunk volna, másrészt pedig, mert az elegáns öltözékem miatt a saját osztályomból is kilógtam.
Alig-alig szóltak hozzám az este folyamán. Ha pedig még is megesett, akkor az illető vagy tanár volt, vagy pedig pincér. Őket is csak a jövőbeli terveim vagy pedig az italfogyasztásom érdekelték. Az idő legnagyobb részében, a narancslével töltött poharamat bámultam a gondolataimba mélyedve.

Hogy én mégis mi a francot keresek itt?

Két óra után, és két tányér kagyló, rák és sushi után feladtam.
Én léptem le először, de szinte senki nem vette észre. Egyedül egy tanáromtól köszöntem el. A sötét utcákban sétálva fel-alá, vártam hogy megérkezzen a taxim. Abban reménykedtem, hogy senki nem fog ilyen korán elmenni, mert milyen megalázó lenne már, ha meglátna, ahogy sétálgatok tök egyedül, pedig bent még mindig tart a "buli".

11-re már otthon is voltam. Mivel nem igazán tudtam magammal mit kezdeni, és nem akartam megint az önsajnálkozás bugyraiba mélyedni, legalábbis ilyen állapotban nem, ezért lementem a borospincébe hogy találjak valami normális italt. Utáltam a bort, a rozét, a sört, a pálinkát, lényegében mindent, ami nem volt édes és az alkohol ízét is, úgyhogy elég nehéz eset vagyok alkoholfogyasztás szempontjából. Sokszor amit édesnek hívnak, nekem az sem volt elég édes.
Szóval keresnem kellett valami édes pezsgőt. Mire találtam egy 2 literes Martinit, éjfél körülre járhatott az idő.
Tökéletes befejezése volt ennek a szörnyű napnak.
Gyűlöltem magam, és mindenki mást is, különösen a szüleimet, az osztálytársaimat, a tanáraimat, egyszóval kb mindenkit aki egyszer élt és mozgott és valaha is váltottunk két szót. 
Két decit ha megittam, és csak feküdtem a kihúzható bőrkanapén. Az életemen gondolkoztam, és azon, hogy mi lesz így velem?
Mihez fogok kezdeni?
Egy lelki roncs voltam, telis-tele olyan fájdalmakkal amiket az emberek nem akarnak észrevenni a másikban vagy legalábbis a hordozóit messziről el akarják kerülni. Minden olyan kilátástalannak tűnt. A dühöm is kezdett elpárologni. Csak feküdtem, és néztem a csillár fényeit. Meg akartam nyugodni.

Végre vége volt. Legalább ennyit elmondhattam. Vége volt a gimnáziumnak, az örökös szenvedéseim ezen szakasza innentől lezárult. Ez az egy dolog nyugtatott meg, és még örültem is neki. Lassan, de sikerült felfognom, hogy amúgy ez egy nagyon jó dolog. Egy jó dolog, ami velem történik.
Soha többé nem kell velük találkoznom, és remélem, hogy soha nem is fogok.

Velük, akik tönkretették az életem.