Depresszió

7

Minden szerda estét remegő gyomorral vártam. Azon merengtem, hogy milyen lesz újra és újra látnom őt.
Amikor megláttam, mindig elakadt a lélegzetem. És amikor véletlenül találkozott a tekintetünk, azt se tudtam volna megmondani hogy hívnak, nemhogy az osztrák neoabszolutizmus összeomlásáról folytassak eszmecserét. Olyan mélykék szeme volt, hogy az ember azt hihette az óceán mélyébe lát, amikor belenéz.
Nos, igen.
Ő volt a történelem tanárom.
Amikor először találkoztunk, azaz amikor én csak ültem, ő pedig lazán besétált és letette a laptoptáskáját, na akkor tudtam, hogy végem van. Nem is emlékszem mikor éreztem utoljára ilyet. Ilyet? Ugyan, maximum csak ehhez hasonlót. A gimis éveimet elvethetjük, az általános iskolai felső tagozatát szintén...
Talán harmadikos voltam amikor 9 évesen először megkedveltem egy fiút, de akkor még bőven elég volt annyi, ha kedves volt hozzám egy fiú.
Hát, igen.
A legszomorúbb az egészben, hogy nagyjából most is ezen az érzelmi szinten állhatok. Mivel eddig nem túl sok fiú fordult meg az életemben, mondhatni egy sem, ezért nem igazán vagyok hozzászokva ilyesfajta érzelmekhez. Ami azt illeti, nem is tudom őket kezelni, nemhogy elrejteni. Persze igyekeztem nem túlságosan feltünően bámulni, de egy ilyesfajta sokkhatáson, nehéz az első pillanatban uralkodni. Talán a második közös óránknál tarthattunk, amikor elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, én fel fogom kelteni a figyelmét.
Egyébként a sors iróniája, hogy hiába hiszi azt az ember magáról, hogy én márpedig ismerem magam. Az élet mindig képes olyan helyzetekbe sodorni, amikor nyilvánvalóvá válik hogy ez  korántsem igaz. Mindig is úgy képzeltem, hogy egy magas, szőke hajú, komoly srác lesz életem párja. Ehhez képest, a velem szemben álló srác, viszonylag alacsony, szénfekete hajú, vicces fiú. Ráadásul vagy 4 évvel idősebb mint én, soha nem venne észre egy magamkorú lányt. Arról nem is beszélve, hogy érzelmi téren mennyire alulfejlett vagyok. Ilyen értékekkel...

Miért kellenék én neki?
Miért kellenék én bárkinek is?