Depresszió

11

~Körülbelül két évvel ezelőtt~

Gyönyörűen sütött a nap, azon a tavaszi napon, amikor az apámat eltemettük.
Egyedül voltam a házban. A temetés délután kezdődött. Így volt időm egyedül gondolkozni és utoljára elbúcsúzni mindentől, ami a gyerekkorom része volt.
Végigsimítottam az összes bútort, és könyvet utoljára. A felső szinten kezdtem, a szobámmal. Talán a legszemélytelenebb részével a háznak. Máshol, a nappaliban, az előszobában, az étkezőkben, telis-teli voltak fényképekkel, festményekkel, szobrokkal. A tökéletes, boldog család fényképei.
Egy jól felépített hazugság.
De itt nem. Az én szobámban nem volt semmi. Körbeforogtam a szoba közepén. De nem éreztem semmit. Talán ez fájt a legjobban. Hogy éreznem kellett volna. Valamit, bármit. Csak érezni.

Kihagytam a szüleim szobáját ami, mindig is valahogy tiltott terület volt, és én soha nem voltam egy nagy szabályszegő. Így lementem az alsó szintre. Emlékeztem minden egyes ünnepre, szülinapra, vagy kerti partira amit a szüleim adtak. A sok luxus dologra, amik természetesek voltak számukra, a családom számára. A különleges ételekre, amit gyakran külföldről hozattunk be, a michelin csillagos helyekre, nyaralásokra. A durva fényűzésre. A drága autókra, az első osztályú repülőutakra. Minden a pénzről szólt.
Most meg minden eltűnik. Örökre és visszavonhatatlanul. Az apámmal együtt.
Kimondták az ítéletet.
Utoljára, legalábbis akkor azt hittem, hogy utoljára, kimentem a kertbe. A kiskutyámhoz. Mindig, amikor rá gondolok, olyan felszabadultnak és boldognak érzem magam. Normálisnak. Ő a bizonyíték arra, hogy normális vagyok. Olyan mint a többi ember, legalábbis egy kicsit. Tudok szeretni. Szerencsésnek érzem magam, hogy ő velem volt. Másnak még ennyi sem adatik meg. Igaz, rövid ideig, de tudtam mi az a tiszta, önzetlen szeretet.
Hála neki.
A temetés gyors volt, és rövid. Mint apám, amikor végzett magával. A dolgozó szobában talált rá anyám. A jobb halántékán, a fegyverrel okozott lövéssel, a tátongó lyuk amelynek szélét, a közelsége miatt megégette a golyó. A golyó a bal halántékánál távozott. Mintha még ezt is tökéletesen akarná csinálni. Vagy csak ezt, mivel ez az utolsó tette az életében.
Mivel már mindent elrontott.

Ez volt Ő.

Kivülről maga a tökéletesség. De belülről? Senki nem tudja. Talán csak az anyám. Ő ismerte a legjobban, dehogy ez mennyit fedett le valójában belőle? Ez a százmilliós kérdés.
A búcsúlevelében, már ha azt a pár sort, annak lehet nevezni, a bocsánatunkat kéri. A múlt és jövő miatt egyaránt. De végig olyan, mintha csak anyámhoz szólna. Míg a banki kivonatai, a pénzügyi adatai az asztalon hevertek.
Amikor anyám megtalálta, nem voltam otthon. Edzésen voltam.
Anyám akkor kapott először idegösszeomlást. Majd ezt követte még kettő, és sorra alakultak ki és fedezték fel az újabb és újabb betegségeit. Pánikbetegség, depresszió. Ezt követően, bekerült az intézetbe. Pszichiátriai kezeléseknek vetették alá.
Az apám temetésén már nem volt itt. Én meg egyedül voltam, megint.
Szomszédok, meg pár régi barát jött el a temetésre. De mindenkin látszott, hogy csak kényszerből, az alapvető illem miatt jelent meg. A temetés csendes volt, és egyszerű, olyan, amit soha nem kívánt volna magának.