Depresszió

14

Mindig, amikor jött egy új levél, nem akartam kimenni érte. Nem akartam felbontani. Az ablakból lestem a postást, és csak imádkoztam, hogy ma ne hozzon levelet.
De mindig hozott.
Remegő kézzel bontogattam őket, mert tudtam hogy mindegyikben egy újabb szörnyűség lapul.
Újabb végrehajtás.
Újabb bírósági eljárás.
Újabb ingóság foglalás.
És így tovább.
Szépen sorjában. De mindig mindegyiket kibontottam.
Aztán jött a bizonyos levél.
Amelyben egy késő júliusi nap szerepelt, amikor végleg el kell hagynom az otthonom.
Émelyítő érzés, hogy amit soha nem éreztem igazán otthonomnak, most mégis annyira fáj hogy el kell tőle szakadnom.
Mert mégis biztonságot nyújtott. Elvégre volt tető a fejem felett.
Aztán jött az újabb sokk. Mikor a nagyanyám felhívott egyik szombaton, hogy másnap vasárnap találkozzunk az egyik belvárosi étteremnél, hogy megünnepeljük az Anyám felépülését, azt se tudtam melyik fürdőbe rohanjak hányni.
-Kiét?
-Az anyád felépülését.
-Ja, aki elhagyott, mert épp idegösszeroppanása volt, én meg egyedül maradtam senki nélkül ebben a helyzetben?
Biztos hogy nem megyek el, ne is számítsatok rám.
-Szívem, ez nem kérés volt. Ott leszel.

Piros sort overáll volt rajtam, elöl egy csattos övvel, a hajamba bele-bele kapott a nyári szél. Elvakított a nap, így nem láthattam hogy csak ketten tartanak felém.
A nagyszüleim.
Bent, egy sarokban foglaltunk helyet, majd a pincérek távozása után, mivel nagyon lekötött az a gondolat, hogy az ünnepelt mégis hol késik, megkérdeztem a nagyanyámat.
-Késik, de csak stílusosan.
Épp kihozták az előételt, amikor szinte a semmiből felbukkant két ember.
Két ember.
Az Anyám, meg az új pasija. Ott helyben csoda hogy nem vitt a szívinfarktus.
De Anyámat mintha kicserélték volna. Pár hónapja, mint egy haldokló rózsaszál, most meg mint valami kivirágzott rózsabokor olyan volt.
Sehogy sem értettem ezt az átalakulást, de amint szemügyre vettem a párját minden világossá vált.
Gazdag.
Éreztem, hogy bármit is teszek, akkor is végig kell ülnöm a bemutatkozósdit, így magamban átkozódtam. A férfi rendesnek tűnt, és nem is vele volt probléma. Hanem Anyámmal. Rá se bírtam nézni. Undorodtam tőle.
Aztán jött a nagy bejelentést. Megtarthatod a házat. A férfi kifizet mindent, de a balatoni nyaralót meg a kocsikat elviszi a végrehajtó. Egyik sokkból a másikba estem az utóbbi időkben.
De nem igazán érdekelt a többi. Csak a ház maradjon meg, hadd éljek benne. Anyámék egy kis időre lelépnek utazgatni, én meg kapok egy kis összeget a havi dolgaim rendezésére.
Boldog voltam, de annyira viszolyogtam a helyzettől, az egész szituációtól, hogy otthon újra a fürdőszobában kötöttem ki.