Depresszió

6

Kivettem a hűtőből a vegyes salátát majd pár szelet sajtot raktam a tetejére.
Csöngettek.
Ajtót nyitottam. Pont a legjobb emberrel találtam magam szemben. Csinos volt, mint mindig. Én meg ramatyul néztem ki, mert nem számítottam hogy idejön.
-Kicsim, hogy nézel ki? Te pizsamában vagy?
-Anya, vasárnap délelőtt van, mi a csudának öltöznék fel? -néztem rá fáradtan.
Miután lefutottuk a szabályos illedelmes kérdéseket, rátért a lényegre.
Időközben az összes sajtot eltűntettem a salátából.
-Nos és milyen az egyetemi élet?-kérdezte viccesen.
-Honnan tudnám? Csak előkészítőre járok, hogy újra tudjak érettségizni.-néztem rá hitetlenkedve.
-Persze, tudom-tudom. És mesélj vannak barátaid? Valami fiú, nincs a képben?-próbálta sietve javítani a hibáját.
-Mintha általánosban és gimiben olyan sok barátom lett volna...-motyogtam.
-Ugyanmár! Minden nap egy új nap, teli új lehetőségekkel!-mosolygott.
-Én nem vagyok az a túlzottan barátkozós fajta. Nem szeretek nyomulni...az valahogy, nem az én stílusom.-turkáltam  a salátát, az utolsó gombákért kutakodva.
-Csak örülnék, ha kicsit vidámabb lennél! Mindig olyan lehangolt vagy.-nézett rám.

Ez volt az a pillanat amikor el kellett döntenem, hogy ismét veszekedésbe torkoljon a látogatása vagy vágjak jó képet az egészhez.

10-ig számoltam. Majd igyekeztem úgy kifújni a levegőt mintha nem lennék totál ideges az imént elhangzott mondat miatt.
-Anya-kezdtem ingerülten.-Te is tudod, hogy kettőnk közül az utóbbi időkben én viselkedtem felnőtt módjára. Én nem akarok ezen veszekedni...-néztem rá esedezve.
A kék szemében fájdalom csillogott.
-Én nagyon szeretlek!-próbálta megszorítani a karom, de erőteljesen elrántottam.
-Akkor hol voltál amikor szükségem lett volna rád?! Soha nem voltál mellettem. Mi több, nem hogy barátaim nem voltak, olyanok akikkel megoszthattam volna az érzéseimet, de Te aki az Anyám, Te soha nem álltál mellettem. -fakadtam ki.
Lenyeltem az ingerültség és fájdalom miatti könnyeket.
Ő pedig némán bólogatott.
Megszorította a kezem.
-Mostmár mindig itt leszek!
-Amikor utoljára ezt mondtad, rá egy hónapra a pszihiátrián voltál.-csóváltam a fejem.
Betettem a mosogatóba a tálat majd hátradőltem a konyhapultnak.
-Hogyan segítsek hogy jobban legyél?
-Talán nekem is összekéne szednem valami gazdag pasast hogy újra rendbejöjjek, nem gondolod?-néztem rá kérdőn.
-Ne legyél ilyen szemtelen!-váltott erőteljes hangnemre.-Tisztában vagy azzal, hogy ezt a házat mi tartjuk fent neked?
-Ne beszélj többes számban! A pasid fizeti a ház költségeit, nem te! Egy forintot nem adtál hozzá a bankszámlájához, ugyhogy ne beszélj úgy mintha te valamit is költöttél volna a házra.
-Igenis szeretem őt!-már lassan kibugyantak a szeméből a könnyek, de valahogy nem esett meg rajta a szívem, most valahogy nem tudtam könyörületes lenni. Amíg Apám élt, mindig elnéző voltam vele szemben, de ennek vége.
-Nem tagadom, meg volt az egy év gyászolási idő. Viszont te is tudod a szíved mélyén, hogy nem vagy túl Apán. Kellett valaki, aki kiránt az önsajnálkozásból, a depresszióból, a gyógyszerfüggőségből, természetesen az sem hátrány ha az illető gazdag, hogy ki tudja elégíteni a luxus igényeidet, ennek a szerepnek tökéletes betöltője a mostani partnered. A magam részéről lezártnak tekintem a beszélgetést. Köszönöm, hogy átjöttél.

-Neked is segítség kellene.-suttogta, majd letett egy névjegykártyát az asztallapra.

Végigsétáltam a folyósón majd, kitártam a bejáratiajtó ajtaját, és megvártam amíg kecsesen kivonul a házból.