Szerethetlek? ❁ ChanBaek

→3.⇣Napsütés

「셋 」 00,3

A fiú megkönnyebbülten ült le az egyetlen napsütötte padra az udvaron. Pénteki ebédszünethez képest rengetegen voltak az étkezdében, sőt a büfé előtt is egészen a mosdókig állt a sor. Ami azért tegyük hozzá elég messze volt. Mindegy is.

A lényeg, hogy Chanyeol hiába volt társasági lény, gyűlölte ha sok ember volt körülötte, pláne ha még szűkösen is fértek el. Ezért nem szállt be egyetlen liftbe sem nyolc éves kora óta. Talán túl sok filmet nézett, de biztos volt benne, hogy nem akarta átélni, ahogy elszívják előle azt a kevés levegőt is ami megmaradt, hogy aztán holtan essen össze. Az kéne még.

Hátrahajtotta fejét, hallotta nyakában ropogni csontjait a hirtelen mozdulattól.

Szemét szinte égette a nap sugara, de őt ez valamiért kellemesen érte.

Szerette érezni a napsütést.

Baekhyun az egy évfolyammal fölötte járó barátaival ücsörgött az ebédlőben. Túl nagy zaj volt körülötte, amit Luhan és Minseok csak növeltek állandó vihogásukkal. Arrébb tolta az ételt maga elől, ami menzakajához képest elég finomra sikerült, csak nem volt étvágya.

Igaz, már lemondott arról, hogy kiül az udvarra, mivel barátai nem akarták, hogy egyedül mászkáljon, de azt még megengedte magának, hogy minden további nélkül némán, s vágyakozva meredjen ki az ablakon.

Tavasz közepe lehetett, ezzel ellentétben elég kevesen választották a friss levegőt. Az a néhány ember pedig egy fa árnyékában, napsütéstől védett helyen étkezett, beszélgetett.

Megakadt a szeme egy - az épülethez kellőképpen közeli - napsütötte padon elterülő fiún, aki hátrahajtva fejét itta be bőrével a napsugarakat.

Bőre ragyogott, s Baek tekintetét szinte hívogatta a fiú nyaka s azon elhelyezkedő ádámcsutkája - mely minden nyelésnél aprón megugrott, és az idősebb szeme áhítattal követte a mozdulatot -, kulcscsontja s hatalmas kezei, melyeket mellkasa előtt kulcsolt össze.

Baekhyun nem értette magát, hiszen még sohasem bámult meg így embert. Főleg nem fiút. Azt gondolta, hogy bizonyára a saját neme sem érdekli annyira mint az ellenkező.

Vágyakozó pillantásai akkor szakadtak meg, mikor a srác felemelte a fejét, hogy körbenézzen. Nem vette észre az idősebbet.Már hogy vette volna, mikor ő nem figyelt ilyen dolgokra?

Nem nem nem nem. Miért pont a padtársát nézte olyan nagy áhítattal? Azt az idegesítő óriást, aki ezek ellenére szép volt.

Fájt bevallania, de különlegesnek gondolta.

［Oké, ezt két-három napja kellett volna publikálnom... Mindegy, most itt vagyok vele, remélem tetszik, és kezd érdekesebb lenni! Vélemény?］