Szerethetlek? ❁ ChanBaek

→ 21.⇣Kétség

「 스물 하나 」 00,21

Hajnali két óra lehetett, mikor még mindketten kint fekve a tetőn nézték a csillagokat, melyek beragyogták az egész égboltot.
A sötétség lassan ereszkedett le közéjük, meggyilkolva a beszélgetést s lecsökkentve egy-egy elsuttogott szóra.
Nem is kellett beszélniük, hogy megértsék egymást.
S mindkettejük fejében ugyanaz a kérdés járt.

Egy viszonylag nehezebb hetet tudhattak maguk mögött, féltek megszólalni a még viszonylag friss, csütörtöki vitájuk miatt. Baekhyun már össze sem tudta szedni a gondolatait, viszont Chanyeol pontosan emlékezett minden percre. Megkérdezte mit jelentenek a naponta változó számok Baek csuklóján.

Baekhyun félt.

A saját butasága volt, hogy megijedt, hiszen semmi oka nem lett volna rá. Yeol teljesen felkészülhetett minden eshetőségre, az arcából ítélve, de ő csak felállt és elsétált, hogy később a mosdóban sírhasson a barátainak.

Chanyeol pedig a padon ült, egészen addig, amíg becsengetéskor el nem kapta a fiú csuklóját, hogy megkérdezze megsértette -e. Mindketten tehetetlennek érezték magukat abban a pillanatban, mégis helytelenül cselekedtek.

Aztán minden rosszabb lett. Összevesztek. Kiabáltak egymással az iskola mögött, végül egy napig levegőnek nézték egymást. Pénteken ennek az egésznek a magasabb vetett véget, mikor a belvárosi társasházuk tetőteréig nem terelte a másikat. Elég alsó költségvetésű békülő-randi volt, azzal a pléddel amin feküdtek és a macskával, aki valamelyik lakóé volt, de odafeküdt közéjük.

- Baek...

- OCD-m van. - közölte hirtelen, félbeszakítva Yeol mondatát. A fiú ujjai erősebben simítottak végig a macska hátán, mire az halkan nyávogott egyet, de nem mozdult. De, mégis - közelebb vackolta magát az idősebbhez, miközben hangosabb dorombolásba kezdett.

- o-oh? - a fiatalabb annyira meglepődött, de még reagálni is alig volt ideje, hiszen a másik már folytatta is.

Baekhyun arca érzelemmentes próbált lenni, Chanyeol mégis látta ahogy néha megrezdült egy-egy befeszített izma. Tenni akart valamit. Valamit, amitől egy kicsit is, de lenyugtathatta volna a fiút, aki egyre fontosabb tényezőjévé vált az életének. Meg akarta fogni a kezét, játszani akart az ujjaival, körbe akarta rajzolni az arcán lévő apró szépséghibákat, meg akarta fogni az állát, hogy a szemébe nézhessen. Mégsem mozdult. Nem mert.

- Tudod... nem akartam senkinek sem elmondani, de úgy érzem neked tartozom ezzel. Egyszerűen, nem is tudom van -e értelme ennek az egésznek. Egészen óvodás korom óta ilyen vagyok. - vett egy nagyobb levegőt, Chanyeol pedig nem törődve semmivel, nyúlt a kezéért. - Mindent megszámolok. Kötelességemnek érzem, hogy tudjam mennyi székláb van az osztályteremben, mennyi csempe a fürdőszobánkban vagy mennyi betűből áll egy vers. És kiakasztó - nagyon kiakasztó, de nem tudok ellene semmit sem tenni.

- Hé, én-

- Eddig mindenki elítélte, aki tudta, csak egy ember nem. Nem akarom, hogy te is elhagyj.

Hangja elcsuklott, dús pilláit pedig összeszorította, próbálva visszatartani a könnyeit.

Chanyeol azt gondolta; meg akarom védeni mindentől.

...
Na?