Story Of My Life ( Javítás Alatt)

Kétely

Barátság. Fura dolog, egy szoros kapcsolat két ember közt. Nincs pontos meghatározása, mégis valahogy mindenki érti a jelentését.
De vajon létezik egyáltalán?
A tudósok így határozzák meg ennek a szónak a jelentését: pozitív emberi kapcsolat, amely kölcsönös ragaszkodásból, szimpátiából és bizalomból adódik.
Sajnos nagyon kevés az igaz barátság, és a jó kapcsolat ember és ember között, mert nem vállalunk felelősséget önmagunkért, és másokért, a felelősséget másra testáljuk, képtelenek vagyunk megkülönböztetni a fontosat a kevésbé fontostól, illetve nem tudunk, nem merünk, és nem akarunk őszinték lenni önmagunkkal sem, nemhogy mással. Ehhez járul még hozzá, hogy hangos ÉN-ünk, és makacs önzésünk elronthat minden élő, eleven kapcsolatot.
Pedig az ember az a csomópont, amelyben a kapcsolatok hálója összefut. Ezek, és csak ezek a kapcsolatok számítanak az életben.
A jó barát nagy kincs. Ha egy barát áll mellettünk, akkor kibírunk és elviselünk mindent, akkor is, ha más nem. A barát tenni tud érted, csak egy jó szót szólni, vagy kezét nyújtja feléd. Egy jó barát életünkben annyit jelent, mint egy falat kenyér, egy korty bor – szinte megfizethetetlen ajándék. A jó barát a leghatékonyabb vigasz minden ínségben. Igazi emberi jóság, amelyben az isteni jóság jelét érezhetjük meg. Egy szociális gondozó, egy pszichiáter vagy egy hivatalnok felvilágosítása, vagy a legjobb szándékú ember segítsége egy ínségre jutott ember számára – nem jelent annyit, mint egy jó barát vagy barátnő apró gesztusa, szívből jövő szava.
   A barátság nem pár óra alatt alakul ki, de még csak nem is napok, hetek, vagy hónapok alatt. Egy ismeretség hosszú évek során válhat igazán barátsággá. Sok együtt töltött idő, mélyebb témájú beszélgetések, titkok felfedése kell hozzá. Mikor ismered a másiknak az erős és gyenge pontjait, mikor tudod, hogy milyen hibái vannak, és ha esetleg néha ez zavaró, akkor is kitartotok egymás mellett. Nyilván mindenkivel vannak összetűzések, komolyabb veszekedések, de szerintem abban mutatkozik meg a kötődés, az igazi barátság, hogy ezen túl tudnak lépni, lehetőséget teremtenek a megoldására a helyzetnek és nem sértődésből áll az egész. Mikor mindketten tudjátok, hogy mit hibáztatok, miben volt igazatok és miben tévedtetek, de mégsem a másikra vártok, hogy odajöjjön bocsánatot kérni.
A barátság egy gyönyörű varázslat, ami színesebbé, elevenebbé és jobbá teszi napjainkat.
De mi van, akkor, ha nem a megfelelő emberek gyűrűjében ragadsz? Ha rosszul választod meg a lelki társaid?
Erre persze senki nem tudja a választ.
Mostanában sokat gondolkodom ezen, és arra jutottam, hogy talán nincs is olyan, hogy megfelelő ember. Legalább is számomra.
Mindig is egy magányos farkas voltam, aki inkább egyedül ment végig azon az úton, amin a körülötte lévők együtt. Ennek ellenére mindig vágytam egy igaz, hű barátra. Egy olyan embert kerestem, aki megért.
Mára már rájöttem, hogy még mindig mesékben hiszek. Naiv voltam, vagyok és talán leszek is mindig. Azt hittem, hogy valahol csak találok olyan embert, aki megért, akiért megéri felkelni reggel, aki mosolyt csal az arcodra, és aki mindig ott van, ha szükség van rá. De persze, mint minden egyébben...ebben is csalódnom kellett. Nem létezik ilyen ember, vagy csak számomra nem.
Talán velem van a baj, hiszen képtelen vagyok elfogadni. És az elfogadás az alapkő minden barátságban.
Na igen...Én képtelen vagyok elfogadni az embereket, de -sovány vigasz ugyan- ők is képtelenek ugyanerre velem szemben.
Talán túl sokat várok el. Túl magasra tettem a lécet.
És már megint ott vagyok, ahonnan elindultam: Velem van a baj.
Legbelül érzem, hogy szükségem van valakire, akire számíthatok, mindig is szükségem volt egy barátra. Sóvárogtam egy személy után, aki végre megért, miközben én nem értettem az embereket magam körül.
Mégis mit vártam el tőlük? Hogy majd olyanok lesznek mint én? Vagy legalább megpróbálnak kompromisszumot kötni velem?
Ugyan már. Hisz soha senki nem kötött velem kompromisszumot, mindig én voltam az, aki ezt tette, mivel mindig én voltam az, aki más volt mint a többi.
Valaki egyszer azt mondta, hogy tizenhat évesen negyvenéves gondolkodással rendelkezem...Meglehet, lehet hogy komolyan veszem az életet, de jó okom van rá. Higgyétek el, hogy minden okom meg van rá, hogy komolyan vegyem az életem, hiszen egy hajszálon múlt, hogy legyen életem.
És, aki éppen, hogy csak túlélt, az minden idegszálával arra koncentrál, hogy éljen.
Összegezve a barátság egy csodálatos dolog, és minden ember vágy rá, hiszen mint tudjuk az ember egy társas lény, de persze nem mindig találunk megfelelő embereket, vagy csak azt hisszük, hogy nem találunk, mivel az emberi makacsság korlátolja, hogy bevalljuk még saját magunknak is, hogy néha talán a legnagyobb hibákat és tévedéseket, nem a körülöttünk lévő emberek, hanem saját magunk követjük el.
De persze ott van a másik variáns is, ha mindig mindenért csak saját magunkat okoljuk, mint én.
Igen, minden egyes vitáért saját magam okolom, hiszen én vagyok az, aki képtelen elfogadni másokat.
Hiszem ezt én, holott itt nem csak én vagyok a bűnbak, itt a másik felek is hibásak, akivel folytattam az eszmecserét, ha egyáltalán lehet ezt annak nevezni.
És nem. Még mielőtt arra gondolnátok, nem hibáztatom őket, ők csak...csak adják önmagukat, miközben én...Én már azt sem tudom, hogy ki is vagyok valójában, hiszen inkább elnyomom a gondolataim, csak, hogy ne vitázzunk, sokszor úgy érzem, hogy inkább hallgatok, hiszen ha nem így teszek akkor az veszekedést szülhet.
Így vagy úgy...A végén csak én jövök ki rosszul, mert túl komolyan veszem ezt a kapcsolatot, ami köztem és köztük van. Miközben én majd idegösszeomlást kapok, ha vitázunk és ostorozom magam, talán ők már arra sem emlékszenek, hogy egyáltalán vitáztunk, vagy esetleg haragszom rájuk, mert sajnos őket nem érdekli, és talán nekem is ezt kellene tennem, csak a probléma az, hogy én erre képtelen vagyok.
A végső megoldás az lenne, ha hagynám...ha nem foglalkoznék velük, de itt felmerül a kérdés:-Kinek lesz ez jó? A válasz itt is nagyon egyszerű. Nekik. Hiszen pár nap múlva elfelejtik, és hárman lesznek a világ ellen, mit sem törődve az egykori negyedik taggal...És a negyedik tag?Nos ismerve őt...hatalmas világfájdalommal, depresszióba zuhanna, és a végén még a házból sem tenné ki a lábát. Folytonosan magát hibáztatva zuhanna a szakadék mélye felé, és senki nem lenne ott, hogy megtartsa, és megmentse a zuhanástól. Akkor mi is a teendő? A válasz bonyolult...Talán az is lehet, hogy itt már semmit sem lehet tenni, csak sodródni az árral...