Story Of My Life ( Javítás Alatt)

After You

Tudod sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam neked ezt a fejezetet vagy sem, mindkettő mellett egy nagyon erős érv állt. Az első mellett az, hogy talán ezzel el tudlak majd engedni teljesen, ami jelen pillanatban szinte lehetetlennek tűnik, a második mellett meg, hogy ennyi idő után is még tulajdonítok neked ennyi jelentőséget, hogy már a második fejezetet szentelem neked életem könyvében.
Tudod... Ebben is egyedülálló vagy, mint minden másban. Miért is? Kérdeznéd...
Azért, mert te vagy az első, akinek két fejezetet is szentelek, habár talán egyet sem kellett volna.
Emlékszem minden egyes szóra, minden egyes beszélgetésünk tisztán él az emlékeimben, ez kész csoda... mondanád, de tényleg így van, akármennyire is hihetetlen, emlékszem minden egyes szóra Cukim.

Na és te? Emlékszel még erre a becenévre? Hát persze, hogy nem, de nézd most eszedbe jutattom. Így szólítottalak, te meg "Édim"-nek... Annyira szerettem, mikor így szólítottál, tudod fontosnak, különlegesnek éreztem magam, egy ideje, pontosabban, amióta ellöktél magadtól, nem igazán érzem ezt, sőt... rosszul vagyok Cukim. Nagyon. Bármennyire is próbálom tagadni még magam előtt is, amikor kiléptél az életemből, valami eltörött bennem, valami, amit én magam sem tudok megfogalmazni.
Szedd össze magad!
Mondanád...
Vicces, tudod miért? Mert kibaszottul nem vagy itt, hogy mond nekem, kibaszottul ellöktél magadtól, mondvacsinált indokok miatt, amik hmm... Gondolj csak bele Cukim, milyen egyszerűen megoldhatók lettek volna, ha nem csak nekem lett volna fontos ez az egész szarság, ami köztünk volt.

Fontos volt neked? Mond Cukim... Fontos volt neked valaha is ez az egész? Csak ennyit mondj... Fontos voltam neked valaha is?
Tudod mit? Inkább ne is válaszolj, tudom a választ. Nem. Soha. Csak egyszerűen jól érezted magad azzal, hogy volt valaki, aki mindenét odaadta volna érted, élvezted minden percét a szenvedéseimnek, mert tudtad, hogy miattad szenvedek. Örömödet lelted abban, hogy kihasználhattad a "szegény, buta naív kislányt", és tudod mit? Sikerült őt tönkretenned, sikerült megölnöd azt az énem, aki hitt még a tündérmesékben, aki várta a herceget fehér lovon, és aki boldog volt.

Megölted őt. És mi maradt nekem? Egy megkeseredett, életöröm nélküli felnőtt nő.  Boldog vagy? Elégedett vagy? Elérted a célodat? Meghiszem azt.
Emlékszem ám, hogy mindig gyerekesnek tartottad a viselkedésemet, hát tessék, eltűnt a gyerek. Eltűnt, és soha többé nen jön vissza, soha többé nem leszek már ugyanaz, mint voltam.

Úgy vettél el tőlem mindent, hogy jóformán nem is érhetted el őket. Vicces mi? Mindig a távolság volt a gondod, hogy neked így nem megy ez az egész... Nos, lehet, hogy ez nem ment, de tönkretenni engem, az elsőosztályúan sikerült. Tessék, gratulálhatsz magadnak, csak nyugodtan, megérdemled, hiszen nem mindenki képes 50 km-ről is tönkretenni valakit.
De, mondok valami vicceset. Bármennyire is szeretnélek utálni, gyűlölni, megvetni, egyszerűen nem tudlak. Pedig megannyiszor próbáltalak gyűlölni, megannyiszor próbáltam tudomást sem venni rólad, egyszerűen kitörölni az emlékeim közül, elfelejteni a létezésed is... Egyszerűen nem tudom.

A francba is... Cukim, még mindig kurvára fontos vagy, és talán még mindig kurvára szeretlek.
Tudod, azóta egyszerűen undorodom még a gondolattól is, hogy legyen valakim rajtad kívül, érted ezt? Fel tudod ezt fogni? Elcseszted az egész hátralévő életem, a terveim szertefoszlottak, hogy átadják helyüket egy érzéketlen megkeseredett életcélnak.
Igen Cukim, karrierista leszek, csodás karrierem lesz, és talán még híres is leszek, de szerelmes? Talán soha többé.

Elvetted tőlem Cukim. Mindent elvettél tőlem, ami voltam, az elveimet, a terveimet, mindent. Hát légy boldog velük, tényleg őszintén azt kívánom, hogy légy boldog velük.
Nekem már csak egy kérdésem maradt, ennyi, semmi több : Miért?
Mit rontottam el? Miért történt ez az egész? Miért?
Az egész az én hibám, én voltam a hülye tudom. Hittem neked, én tényleg őszintén hittem neked. A te oldaladon álltam. Barátokat vesztettem el, a családommal is szembeszálltam érted, mindent és még annál is többet feláldoztam, és mit kaptam vissza Cukim?
Semmit. Szenvedést, melankóliát, és örök magányra való kárhozatot.

Szép kis hozomány. Egész pofás, csak néha gyötörnek erőteljesen, az esetek többségében egész tűrhető.
Ha tudnád hány könnycseppet ejtettem érted, ha tudnád hány éjszakát áldoztam, de persze, most már tudom, hogy neked ezek az égvilágon semmit sem jelentettek, de semmi baj Cukim, túl leszek rajta egyszer talán, ne törődj velem, megoldom egyedül, mint mindig.
Olyan buta vagyok, tudod? Felszálltam egy vonatra, aminek a végállomását előre sejtettem, és tudtam, hogy én nem akarok oda menni. De mégis felszálltam, mert miért ne? És most meg nem tudok jegyet váltani, kifogytam az erőből, ami ehhez szükséges, így itt ragadtam a rossz megállóban, és talán soha nem jutok el az eredeti célomhoz.

Remélem büszke vagy magadra. Remélem elégedett vagy a teljesítményeddel, és legfőképpen remélem, hogy boldog vagy. Mert én... Talán soha többé nem leszek az.

Elbocsátó szép üzenet
                      Ady endre
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Légy hát boldog, ne törődj mással
Vésd kőbe szívem törött darabkáit
Aludj békésen, elhullajtott könnyeim párnáján
És szárnyalj magasra, boldogságom ellopott szárnyain.