Story Of My Life ( Javítás Alatt)

Happy Days

Szóval, hol is kezdjem...
Oké kezdem az elején, az lesz a legjobb.
Na szóval, mint már biztos sokan ( oké, ez vicces, a kutya se olvassa ezt a valamit) tudjátok, az idén kezdtem el a tanulmányaimat az egyetemen. Igen, igen nagybetűs EGYETEMISTA lettem, jó... Legalábbis papíron az vagyok, thanks Corona, és még eddig egyetlen fejezetet sem szenteltem annak, hogy elmeséljem mi minden történt velem azalatt a három hónap alatt, amióta elkezdődött ez az egész kavalkád, ami azt illeti, nagyon nem is volt mikor írjak erről, mert ha éppen nem volt semmi dolgom, akkor meg ki kellett panaszkodjam magam, you know... Mert, ahhoz értek.
Szóval, mint, ahogy a címből is láthatjátok( Jézusom, megártott a sok ppt gyártása) végre valami vidámabb vizekre evezünk, és a könyv létezése óta először.... (ide kérek egy tapsot)

(Köszönöm Leonardo, kedves vagy)... Boldog vagyok. Igen, igen jól olvastátok, nem nem keveredtetek véletlenül egy másik sztoriba, ez még mindig szerencsétlen Flóra, alias én, alias...

Azt hittétek mi? Nem nem mondom el az igazi nevem. Miért? Mert névtelenül sokkal érdekesebb, akik meg ismernek, és tudják, hogy létezik ez a kis bigyó, amit szerkesztgetek mindig itt, na az ő kedvükért sem kell elmondjam, mert hát remélem még tudják a nevem, ha nem akkor tudjátok mi a teendő, nézzétek meg facebook-on.
Na, de visszatérve... Igen, igen tudom, hogy így elsőre hihetetlennek tűnik, de igen, boldog vagyok és kiegyensúlyozott.
Hogy hogyan történt?
Megtaláltam a helyem. Egyszerűen ennyi. Végre megtaláltam azt, amit mindig is kerestem, amire mindig is vágytam. Nincsenek szavak, amikkel kifejezhetném, hogy mi zajlik most bennem, ami azért rossz, mert az lenne ennek a résznek a lényege, hogy kifejtsem, mit érzek 😂
Na, Flóra szedd össze magad, és fejtsd ki, hogy mi történt veled ebben a bő félévben, amiről eddig egy árva kukkot sem írtál, mert vagy a tanulás volt a kifogásod, vagy pedig szimplán lusta voltál, mint a föld. Szóval, mint tudjátok, vagy nem tudjátok, de most itt az ideje, hogy megtudjátok, az idén végeztem el a 12-t. Igen, igen, képzeljétek leérettségiztem.

Na wait, wait... Flóra, te leérettségiztél?? És hogy a fenébe nem írtál erről?
Na igen... Ez úgy történt, hogy az utóbbi időben egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Nem akarok szépíteni... Lusta és fáradt voltam. De lényegtelen, a lényeg az, hogy meg van, és mint minden frissen érettségizett emberke, én is választhattam aközött, hogy dolgozni megyek, vagy netalán egyetemre. Ki nem találjátok melyiket választottam.
Dobpergééés....
Helyeees... Egyetemre mentem. Pontosabban kommunikáció szakra, igen, igen tudom, nem a világ legnehezebb szakát választottam, de hejj... Mentségemre szóljon, hogy imádom, leszámítva néhány tényezőt, ami akaratomon kívül került képbe, azt kell, hogy mondjam végre megtaláltam a helyem.
Igen. Flóra végre házat talált. *Öt perc néma csenddel adózzunk, ennek a nagyszerű pillanatnak*.
Az elmúlt időszakban nagyon sok minden történt mint mondtam, többek között barátokat vesztettem el, olyanokat, akikről sosem gondoltam volna, hogy távol kerülnek majd tőlem, lelkileg persze, a fizikai távolságra még csak-csak fel voltam készülve.
De tulajdonképpen beigazolódott az, amit négy évig hajtogattam, és amit egyikük sem volt hajlandó elfogadni. Érettségi után, megszakadt a kapcsolat. Véget ért, a soha véget nem érő barátság.
Tulajdonképpen így visszagondolva, várható volt, és, ha ezt olvassátok, talán mérgesen, talán beletörődően, de valamilyen szinten úgyis egyetértetek velem, hiszen tagadhatatlan tény, hogy a négyesünk, később csapattag változásokkal ötösünk... Talán örökre feloszlott.
De, hogy jót is mondjak, a veszteséggel együtt jött egy nyereség is, olyan barátokra leltem, akik már nem csak barátok, ők lettek a második családom. A legmeglepőbb, az, hogy olyan embereket tudhatok a legfontosabb személyek közt, akikről egy éve álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire fontosak lesznek.
Mert azok lettek. Már-már annyira, hogy nélkülük el sem tudnám képzelni az életemet, végre olyan barátokra leltem, ahol szabadon véleményt nyilváníthatok, nem vagyok elítélve, és olyannak szeretnek, amilyen vagyok.
Végre nem kell szerepet játszanom, önmagam lehetek, és ezt az önmagamot szeretik, így, ahogy van, ami nagy szó.
Legalábbis nekem.
Szóval ezúttal szeretném megragadni az alkalmat, – mégha nem is látjátok, de így látatlanban is – hogy megköszönjem. Megköszönjem, hogy vagytok nekem. Lehet, hogy nem mondom gyakran, de tényleg fontosak vagytok nekem. Ti letettek a második családom, egy olyan fészek, ahol pont olyan szívesen ( ha nem szívesebben)  tartózkodom, mint az igazi családom körében.
Köszönöm, hogy szebbé teszitek a napjaimat, felvidítotok, ha rossz kedvem van, és akkor is mellettem álltok, ha már én is elhagytam saját magam.
Szeretlek titeket ❤️