Gyerekjáték [VKook/TaeKook] -Befejezett-

4.fejezet

Taehyung POV
Sóhajtva dobom le kulcsaimat a kisszekrényemre, majd lerúgom lábbelimet, és megigazítva őket bevonulok a nappaliba, hogy a televíziót bekapcsolva, mint háttérzajt, át is caplassak a konyhába. Kiveszek a szekrényből egy instant ráment, és bekapcsolva a vízforralót várok, hogy felforrjon a víz, közben a híreket hallgatom fél füllel.
Baleset itt, gyilkosság ott, a világ egy kalap tyúkürülék, és hasonlók. Elhúzom ajkamat, majd inkább nekiállok a forró vizet a tésztámra önteni.
Ebben a pillanatban megszólal a telefonom, és mivel nem igen számítottam hívásra, megijedek, így egy kisebb adag víz a kezemre fröccsent. Káromkodva törlöm meg egy konyharuhában, majd kifújva a tüdőmbe rekedt levegőt elhúzom a képernyőn a kis zöld ikont.
- Igen?
- TaeTae! - hangzik fel édesanyám kedves hangja - Mi a helyzet feléd?
- Semmi különös, nemrég értem haza - adom meg a rövid választ, miközben előveszek a fiókból két pálcát, majd azokat és a ráment megfogva bevonulok a nappaliba, telefonomat vállam és állam közé szorítva. - Épp enni készülök.
- Ugye nem megint valami műkaját? - kérdezi elborzadva - Meg kéne tanulnod főzni.
- Anya - leülök a nappaliba, a ráment lerakom az asztalra, majd lehalkítom a TV-t - Tudod jól, hogy számomra a konyha inkább csak dísz, mintsem kellék. Te többet használod főzésre mint én, pedig egy évben maximum háromszor vagy Szöulban.
- Na, igen...nem mondasz hülyeséget.
Ujjaim közé fogom a pálcákat, és összekeverem a tésztát, minek ínycsiklandó illata eléri, hogy még éhesebb legyek, mint amilyen voltam. Nyálam összegyűlt a számba, ahogy felemelek egy kis adagot, és már raknám is a számba, de ebben a pillanatban csöngetnek, én pedig csalódottan nyüszítve rakom vissza az adagot a tálba és összeráncolt szemöldökkel fordulok az ajtó felé. Ki lehet az? Nem vártam vendéget. Vagy csak én felejtettem el, hogy meghívtam valakit?
- Le kell tennem. Majd holnap visszahívlak!
- Rendben - sóhajt édesanyám - Vigyázz magadra! Egyél rendesen!
- Oké, szia! Szeretlek! - kinyomom a telefont, és az asztalra dobom. Pár pillanatig még a tésztát bámulom, de ekkor még egyszer csöngetnek, így nincs más választásom, mint felállni és az ajtóhoz lépni.
Résnyire nyitom, hogy ki tudjak nézni, vajon ki jön ilyenkor hozzám, és egyáltalán hozzám, de arra nem számítottam, hogy amint egy centire nyílík a falap, valaki belöki. Nem elég, hogy a kemény fa az orrommal találkozik, még a homlokom is rendesen beverem, így fájdalmak között, az orromra szorítva egyik kezemet esek a földre, úgy nézve a belépő magas férfira.
- Jajj, nagyon sajnálom! - segít fel hyungom, de én csak legyintek. - Nagyon fáj?
- Fájni fáj, de addig jó, amíg nem tört el - nézek a fogasom alá felszerelt tükörbe, és megnyomogatom a piros részt. - Nem vészes.
Mosolyogva nézek az idősebbre, aki még mindig aggódva figyeli arcomat. Már épp szólásra nyitotja ajkait, de én közbevágok, és beinvitálom a nappaliba, hogy ne az ajtóban ácsorogjunk -és végre megehessem a tésztát, ami szerintem lassan már ki is hűl.
- Egyedül jöttél? - veszem kezembe újra a tálat, és gyorsan nyomok egy adagot az ételből ajkaim közé, mielőtt még valaki megzavarna. Egy hajszál választ el, hogy ne nyögjek fel a jóleső érzésre, mit az étel vált ki belőlem, de még így is egy sóhaj hagyja el ajkaimat.
- Nem, Yoongi és Jimin mindjárt jönnek, csak Yoongi még felsegíti Jimint a lépcsőn.
- És te miért nem segítesz? - nézek rá csámcsogva, összevont szemöldökkel.
Válaszra már nem volt idő, mert újra csöngetnek. Jin készségesen feláll, hogy ajtót nyisson a két öccsének, kik közül az idősebb -azaz Yoongi- elkezdi szídni Jin anyját.
- Egy anyánk van - adja az egyszerű választ a legidősebb, és most ő segíti a mankóval is nehezen járó Jimint a kanapéig, hogy leültethesse. Arrébb húzódok, nehogy ne férjen el az apró férfi lába, mit most egy gipsz díszít.
- Itt van minden Park? - kuncogok a kifulladt hármast látva, akik csak mosolyognak kérdésemen.
- Kikérem magamnak, nem vagyok már Park - emeli fel mutatóujját Jin, de idősebb öccse csak megforgatja szemeit.
- Attól még, hogy hozzámentél valakihez, papíron felvéve a "Kim" nevet, te is Park vagy.
A legidősebb csak durcásan összefonja mellkasa előtt a karjait, nem létező bajsza alatt elmormolva egy-két szitokszót testvérére, majd a fiatalabbra néz, ki ebben a pillanatban fordul szintén felé, egy pohár vizet kérve, mire testvére ki is siet a konyhába.
- És amúgy hogy vagy, Jimin? - rakom le a már üres rámenos dobozt az asztalra, rámosolyogva a vörös hajú társunkra, ki szintén gyermekies mosolyra húzza ajkait.
- Jobban. Pénteken leveszik a gipszet, jövőhéten még otthon kell lennem, de utána már mehetek dolgozni.
- Már várom, hogy gyere - bólogatok továbbra is mosolyogva. Nem szerencsés, ha az új munkahelyed kezdése előtt egy héttel megbotlasz a lépcső tetején, és egy egész lepcsősort végiggurulva eltöröd a lábad. Bár szerencse, hogy a legkisebb Park ennyivel megúszta, meg egy enyhe agyrázkódással, ami a harmadik nap már el is múlt. Jin visszatéra pohár vízzel, amit odaad Jiminnek. Ezzel egyidőben kezd el engem szídni, csakúgy mint édesanyám, hogy kevesebb "műkaját" kéne ennem, és ha úgy van, szóljak neki, ő főz rám szívesen. Alig tudom kimagyarázni magam, majdnem egy óra kell, mire lenyugtatom azzal a kijelentéssel, hogy a hétvégén főzhet rám. Ezek után finoman, barátságosan utalok, hogy mehetnének, mert már este fél nyolc van, és se kedvem, se energiám az ilyen dolgokra, ezt szerencsémre a két fiatal Park értette, és Jimin kreált okával, miszerint fáradt és haza akar menni, el tudták az időset is hurcolni.
Miután mindannyiukat kikísérem és elköszönök tőlük, megtámadom a fürdőt, ahol a forró vízzel kényeztetem fáradt testemet. Majdnem fél óra zuhanyzás után elbotorkálok a hálómig, -előtte elpakolok a nappaliból- hol csak bedőlök az ágyba, felkészülve az alvásra, hogy holnap újra a gyerekek között lehessek.
Mégis, amint lehunytam szemeim, fejemben egy fekete szempár rajzolódott ki, és hiába próbáltam elmémmel eltüntetni, újra és újra visszatért.
Abban a két feketeségben a fény úgy csillant meg, mint égen a milliói csillag. Olyan csillagok, melyek mindenkibe reményt csalnak, kísérve sorsukat a végtelenségik. A szempárra gondolva enyhe melegség árasztotta el mellkasom, és biztonságérzetét olyan erősen sugározta, olyan érzés volt, mintha két kar ölelné át a derekam, megvédve mindentől.
Tudom, érzem, hogy ismerem ezt a tekintetet, mégis, ezeknek az ellenére egy kérdés nem hagyta nyugodni az elmém.
Kihez tartoznak ezek a szemek?