Gyerekjáték [VKook/TaeKook] -Befejezett-

22. fejezet -EXTRA-

Namjoon POV
- Főnök, a K Magazin keresi magát a négyesen - szól be a titkárnőm az irodámba, de mivel elsőre nem hallom, még háromszor ugyanezt elmondja, és negyedjére sikerül is felnéznem a rengeteg papír közül. Az elmúlt időszakban nem úgy törödtem a papírmunkával, mint ahogy az egy főnökhöz méltó lenne, főleg egy ekkora cég fejeként, de van rá magyarázat, esküszöm! Mégis, mára gyűlt össze minden annyira, hogy elrendezzem őket, de hiába írom alá a lapok alját órák óta, mintha sose akarnának elfogyni.
- Most nem tudom felvenni, mondd meg nekik, hogy két nap múlva visszahívom őket. Úgyis ismerem a főnököt, ittunk már együtt, nem fog haragudni - legyintek, miután felfogtam a nő mondandóját, ő pedig ezzel el is tűnik egy pár percre, de nem sokra rá vissza is tér. - Most ki keres? Nem érek rá!
- Namjoon - áll asztalom elé Sukja, és kiveszi a tollat a kezemből. - Mi történt, hogy ilyen szétszórt vagy? Jinnel van valami?
Mivel a férjemuram elég gyakran bejár a céghez, mindenki ismeri, és tudja, hogy az ujjainkon a karikagyűrűk sem díszből vannak. Szerencsére jó kapcsolatot ápolok a dolgozóimmal, és Jint is szeretik, így sose kellett félnünk, hogy mi van, ha esetleg valaki meglát minket a folyosón egymást ölelgetni. Tudjuk, ha adunk a másik arcára egy puszit, nem szólnak le érte, és nem csak azért, mert a főnökük vagyok. Ha pedig valami nem oké közöttünk, Sukja az, akiben megbízom annyira, hogy elmondjam az adott problémát, ő pedig nagyon jó tanácsokat szokott adni, hogy hogyan javítsuk ki a hibánkat.
- Nem, szerencsére, vagyis, nem tudom - temetem arcomat tenyereimbe, és megdörzsölöm kissé. - Tervezünk új lépést tenni az életünkben, de emiatt elhanyagoltam a munkát, és úgy érzem elfelejtettem valamit, de nem tudok rájönni, mi az...
- Mi az a nagy lépés? - érdeklődik tovább kedvesen a nő.
- Egy... - nem tudom befejezni a mondatom, ugyanis megszólal a privát telefonom az asztalomon, és épp Jin nevét írja ki. - Emlegetett szamár... Tud időzíteni, az biztos.
Sukja mosolyogva bólint, majd magamra hagy, hogy férjemmel privátban le tudjam bonyolítani a beszélgetést, bármit is akar.
- Mondd, Baby - teszem fülemhez a telefont, miközben újra kezembe veszem a tollamat.
- Elmondanád, hogy hol a bűbánatos rákban vagy, amikor épp az árvaház irodájában kéne meresztened a segged mellettem? - sziszeg bele a telefonba mérgesen, nekem pedig azonnal kiesik a kezemből a toll, és olyan nagy lendülettel felpattanok, hogy a székem is felborul mögöttem.
- Az ma van!? - kapom szám elé a kezemet, és a szívem azonnal meglódul. - Azonnal ott vagyok! Öt perc!
- Nagyon ajánlom, vagy annyi a házasságunknak, ezt garantálom - nyom ki ezzel a mondattal párom, én pedig egy pillanatra lefagyok. Erre most nincs idő, Namjoon! Belsőhangomnak igazat adva rántom magamra kabátomat, és az irodát úgy otthagyva, ahogy van, rohanok ki az épületből, be a kocsiba, és padlógázzal veszem az irányt az árvaház felé.
Ha nem is öt perc alatt, de hamar ott vagyok, és mit se törődve a parkolási szabályokkal rakom le a kocsit a parkolóban keresztben megállva. Úgy rohanok be az épületbe, mint akit éhes oroszlánok kergetnek, de ennek eredményeképp egy percen belül bekopogok az irodába, ahol egy kedvesen mosolygó asszony nyit ajtót. Egy rövid bocsánatkérés és bemutatkozás után magunkra hagy férjemmel, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat. Hálásan pilantva rá várom meg, amíg becsukja az ajtót maga után, én pedig azonnal a nekem háttal ülő férfi elé térdelek, és szuggerálni kezdem arcát. Arca kissé fel van puffadva, szemei rózsaszín árnyalatban pompáznak, és nem néz rám, még karjait is összefonja mellkasa előtt.
- Jin, én...
- Te mi, Nam? - néz rám erélyesen kedvesem. Szemeimbe néz, amikben szomorúság, fájdalom és csalódotság csillog vissza rám, mire nekem szívem azonnal összeszorul. - Megint a munka? Tudod nagyon jól, hogy soha nem szóltam érte. Akkor se, amikor sokáig késő este értél haza, akkor se, amikor lemondtál nem egy randit miatta, de még akkor se, amikor egyszer a szülinapomat kihagytad, mert "halaszhatatlan" hívást kaptál, és el kellett utaznod az ország másik felére. De ez már sok, Nam - gyűlnek újra könnyek a szemében, és nekem is elkezdi szorítani a torkomat a gombóc. - Azt hittem ketten döntöttük el, hogy pont az ilyenek miatt lépünk egy újabb lépcsőfokot az életünkben, hogy ezek ne történjenek meg, hátha segít, de ezek után elgondolkodom, hogy csak én akarom-e azt a gyereket.
- Jin, nagyon sajnálok mindent, érted? Minden ilyen baklövésemet - fogom kezeim közé nedves arcát, és egy csókot nyomok sírástól forró homlokára. - Tudom, hogy mást ígértem, de ez volt az utolsó, rendben?
Komoran néz rám, nem sikerült megenyhítenem sérült szívét. Nem tudom, mivel enyhíthetném ki, mert ismerem, és hiába akarja minden áron azt a gyereket, ez elég sértés volt számára- teljesen jogosan-, hogy azt mondja, itt befejeztük, és nem akar gyereket, velem pedig főleg nem.-
- Kérlek! - nézek szemeibe könyörgőn. Mérlegeli a helyzetet, majd sóhajtva bólint egy aprót.
- Az utolsó. Utána repülsz - szipog még egyet haragosan, én pedig hálát adva az égnek ölelem magamhoz páromat, arcát ellepve puszijaimmal.
- Ígérem, nem lesz még egy ilyen.
- Lehet, csak ne szokj rá. Ember vagy te is, Namjoon, felejthetsz el te is dolgokat, csak próbáld ezt minimálisra szűkíteni, ennyit kérek - motyogja bele nyakamba, nekem pedig muszáj mosolyognom, hogy ilyen tökéletes párom van.
- Értettem, asszonyom - csókolom meg ajkait hálásan, amit örömömre viszonoz. - Behívom a nőt, ne várassuk tovább azt a kisembert, hisz már csak ő hiányzik.
Jin mosolyogva bólint, de még egy puszit nyom arcomra, csak utána enged el.

Elképedve lépkedünk a gyereksokaság között, és félve integetek minden rám néző lurkónak. Jin már annál lelkesebben teszi ezt, csillogó szemekkel, és heves lélegzetvétellel. Nem tudja eldönteni, hogy kire nézzen, kivel üljön le játszani, vagy egyáltalán mit csináljon.
- Baby, csak ülj le, hidd el, azonnal felfigyelnek rád - ültetem le a rajzolós asztal mellé az egyik székre, és én is mellé húzok egy széket. Kapásból elénk áll egy kislány két kisfiú társaságában, és érdeklődő, kíváncsi szemekkel néznek ránk, mintha most látnának először felnőttet.
- Hogy hívnak? - szólít meg engem a magasabbik fiú, Jin pedig a kislánnyal kezd el csevegni, de tekintetemet nem kerüli ki a legkisebb fiú. Egy cumi van a szájában, egyik aprócska kezében egy plüsszsiráf nyakát szorongatja, a másikkal az előttem beszélő fiú pulcsijának allját.
- Namjoon, és téged? - mosolygok rá a beszédes fiúcskára.
- Jiho, az ott a testvérem, Jiyu - mutat a már Jin ölében üldögélő lányra, aki, ha jól látom, a színesre kifestett körmeit mutogatja páromnak, majd a néma kisfiúra fordítom tekintetem. - és az öcsém, Junu.
- Nahát, szóval ti hárman vagytok testvérek? - kérdezek rá a nyílvánvalóra, emiatt hülyének is érzem magam, de a kisfiú csak kinevet még szokásos angyali gyereknevetésével.
- Igen!
Ránézek Jinre, hogy hogy boldogul a kislánnyal, ő pedig abban a pillanatban néz vissza rám, hatalmas szemei meghatodtan, boldogságtól csillognak, ahogy végignéz a három lurkón.
Van egy olyan mondás, hogy a gyerek választja ki a szülőjét, és mi ezt most a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg párommal. Így lett másnap teljes a családunk Jinnel: a két hatévessel, Jihoval és Jiyuval, és a négy éves Junuval, kik immáron mindannyian a Kim vezetéknevet viselik, és a mi szárnyaink alatt cseperednek tovább a jövőben.