Fantôme (I. rész) [Szünetel]

IV.

Fülsiketítő trombitaszó riasztotta fel álmából. Ijedten ült fel ágyában, párnája alól kirántva egy tőrt, majd torkában dobogó szívvel nézett körbe. Szobatársa meg sem rezzent a harci indulóra, amit telefonja produkált az ágya melletti éjjeliszekrényen. Wolf lassan leeresztette a fegyvert, majd térdeire megkönyökölve támasztotta bele arcát a tenyereibe. Füle csengett a zajtól, feje lüktetni kezdett a fájdalomtól. Keveset aludt az éjjel, sokan voltak, akik megpróbáltak beosonni a szobájukba, hogy tréfát űzzenek a farkassal, de csalódva kellett távozniuk, amikor szembe találták magukat az alfa izzó kék szempárjával.

– Eriiiiiic... – mordult fel, majd mélyen beletúrt hajába.

A manó nem mozdult, halkan hortyogva aludt tovább. Wolf szája csücske fenyegető vicsorgásra rándult és kikászálódott ágyából. Lekapcsolta szobatársa ébresztőjét, majd megköszörülte torkát.

– ERIC AETHELSTUN! – kiáltott rá az alvóra, aki ijedten pattant fel.

– Tanár Úr, én nem aludtam! – hadarta Eric, majd bambán felnézett a mellette állóra. – Wolf?

– Hát nem is a tanárod – horkantott fel és összefonta kezeit a mellkasa előtt. – Iszonyat hangos az ébresztőd, de te mégsem kelsz fel rá.

– Bocsi – húzta be a nyakát félve, mikor találkozott a farkas gyilkos tekintetével.

Eszébe jutott a későesti beszélgetésük, amikor Wolf röviden említést tett arról, hogy a vérvonala miatt lehetnek ingadozások a viselkedését illetően. Mint kiderült Eric számára, a félvér általában a társaságához alkalmazkodik, idegen környezetben elbizonytalanodhat, de előfordulhatnak olyan esetek, amikor kivillantja a foga fehérjét. A hideg futkosott a hátán Wolf pillantásától, idegesen nyelt egyet mikor belegondolt, hogy a minap hasonló tekintettel nézett a démonok vezérére.

– Megmondtam előre, hogy nem bírom a hangos zajokat – szólt sértődötten miközben kezeit szorosabbra fonta a mellkasa előtt. – A szívbajt hoztad rám ezzel az indulóval.

– Ha elkísérlek reggelizni, akkor kibékülünk? – kérdezte reménykedve.

A reggeli szó hallatán nagyot kordult a gyomra. Tegnap a délután nagy részében a manóval volt, aki körbe vezette őt a kastélyban. Majd mivel egyikük sem volt igazán éhes így azt a kevéske süteményt ették meg vacsorára, amit még Poppertől kapott. Eric reménykedve nézett fel szobatársára, aki apró mosolyra húzta száját és bólintott.

Tíz perccel később útra készen álltak az ajtóban.

– Lesz bőven időnk az ünnepélyig – mosolygott Eric vidáman, majd ajtót nyitott és kikukkantott a folyosóra. – A többiek ilyenkor általában még alszanak – fordult vissza Wolfhoz suttogva. – Este próbálkoztak, igaz?

– Három törp, egy tünde és két kobold – bólintott egyetértően, majd kiropogtatta elgémberedett nyakát. – Kulcslyukon át jutottak be, hálás lennék, ha le tudnád majd zárni valamilyen varázslattal.

– Rajta leszek az ügyön – bólintott, majd kilépett a folyosóra. – Gyere, majd bezárom én – tette hozzá.

Wolf kissé gyanakvóan, de melléje lépett, tekintete a folyosót pásztázta, míg Eric kulcsra nem zárta az ajtót és egy elmormolt sor varázsige kíséretében a kulcslyukra is zárat tett.

– Bocs, amiért piszkálódnak – sóhajtott fel. – Bolond egy népség vagyunk, szeretünk viccelődni, de a többiek közé ritkán merészkedünk.

– Ezek után már csak abban reménykedem, hogy a falka nem ugrik nekem – húzta el keserű mosolyra száját, majd követte Ericet a lépcsőház irányába.