Fantôme (I. rész) [Szünetel]

XV.

Fekete szemeiben gyermeteg fény csillogott, arcán őszinte mosoly tündökölt. Wolf akaratlanul is elmosolyodott George lelkesedésén, tett volna feléje egy újabb lépést, de alig mozdult meg, éles fájdalom söpört végig az egész lényén, amitől megtántorodott. Gondolataiban egy kép villant fel, ami szörnyű fejfájást okozott számára. Egy kisfiút látott, alig volt több mint három éves. Rövid fekete tincsei összeborzolódva meredtek a szélrózsa minden irányába, szemei boldogan csillogtak, az arcán hatalmas mosoly virított. Izgatottan, kézen fogva rángatta őt valahova, talán arra, amerre George is hívta most őt. A fejéhez kapott a fájdalom miatt, szemei előtt elhomályosult az éjszakai kert képe. Amikor szűnni kezdett a fájdalom, akkor eszmélt fel, hogy a lába nem éri a talajt, és elgyengült testét erős karok tartják meg. Riadtan nézett szembe az aggodalommal telt tekintettel, ami minden apró rezdülését nyomon követte. Hallotta George szívének hangos dobogását, érezte, ahogyan a teste remeg és halk reszketeg levegőket vesz. A daemolius nem szólt semmit, lassan, óvatosan eresztette le őt a földre, míg talpa ismét talajt nem fogott. De bal karját ezután sem vette el Wolf hátától, ott tartotta, ha netán a félvér tartása ismét meginogna.

– Jól vagyok, csupán megszédültem... – szólt halkan, ezúttal kerülve a tekintetét, a fűből felszökkenő szöcskéket figyelte. George apró bólintással felelt. – Minden bizonnyal a teleportálás utóhatása megint.

– Minden bizonnyal – ismételte meg csendesen egy újabb bólintás közepette. – Elég szűk lesz a folyosó, ami oda vezet, szóval...

– Klausztrofóbiás vagyok – vágott közbe, egy pillanat erejéig felnézett a döbbent férfira, majd szemeit lesütötte, mintha bűnt követne el mindezzel.

– Annyira nem szűk, csak... ha megint elájulnál, akkor elég csúnyán összetörnéd magad – felelte, miközben úgy helyezkedett, hogy Wolfnak szabad rálátása nyíljon a titkos alagútra. Karjával még mindig lágyan támasztotta a félvér derekát.

A sötét folyosó láttán Wolf körül forogni kezdett a világ és olybá tűnt, hogy a járat be akarja őt kebelezni. A falak egyre inkább szűkűlni kezdtek, dohos, rideg levegő áramlott ki a sötétből. Térdei remegni kezdtek, ujjai görcsösen markoltak bele George vörös ingébe, hogy kapaszkodót találjon magának, ha esetleg legyűri őt a szédülés. A daemolius aggódva figyelte, ahogyan a félvér légzése egyre gyorsul és immár minden porcikája remegni kezdett. Egy hirtelen mozdulattal elfordította a barlang bejárata felől, tenyerei közé zárta az arcát és egy magabiztos mozdulattal annyira hátradöntötte Wolf fejét, hogy a csillagokat lássa és semmi mást. A hirtelen döbbenettől a lélegzete is elakadt, próbált az előtte álló férfira pillantani, de az erősen tartotta a fejét, nehogy mozdulni tudjon.

– Nem, most ne foglalkozz mással. Nézd a csillagokat, keresd az angyalok országát – szólt halkan, miközben finoman végig simított Wolf arcán. – Keresd a csillagok közt élő lelkeket, ha szemfüles vagy, látod hogy mozognak, hogy még élnek abban a messzi világban. Látod őket?

– Most miért csináljuk ezt? – suttogta zavarodottan, George ezúttal engedte, hogy lehajtsa annyira a fejét, hogy vele nézzen szembe. – Nem gondolod, hogy személyiség zavaros vagy?

– Minden félvér az – vont vállat nemtörődően, Wolf egy szemforgatás után bólintott. – Általában nem szoktam jópofizni másokkal, a húgom és az öcsém persze kivétel ez alól. De, ahhoz képest, hogy angyal véred van, nem csesz fel a puszta létezésed. Christopheré viszont rohadtul felbasz, képmutató polyáca.

– Szerintem pedig minden éremnek két oldala van – felelte miközben lehúzta az arcáról George kezeit. – Kösz a figyelem elterelést. Ha esetleg van egy kendő nálad vagy valami hasonló, akkor bekötött szemmel talán nem esek össze a pániktól.