Fantôme (I. rész) [Szünetel]

XVIII.

Hangos zihálás közben dőlt neki a fürdőt díszítő kék csempefalnak. Hátába nyilallt a fájdalom, amikor sebeihez ért a hideg kő, ami egy ideig talán mégis hűteni tudta a testében tomboló hőséget. Ajkait mély sóhaj hagyta el, majd letörölte a szemébe csorgó vért a homlokáról. Peter minden porcikája remegett, de immáron nem a harag, hanem a kimerültség vette át teste felett az uralmat. Hátát végig a falnak vetve csúszott le a földre, amikor úgy tűnt, hogy térdei már nem fogják tudni őt megtartani. Szeme sarkából az ugyancsak vérben ázó Tonyra pillantott, aki a zuhanyfülkében volt összeroskadva. A lycan a vízsugár alatt remegve zilált, testén minden centit mély sebek és véraláfutások borítottak be. Az Alfa egy pillanat erejéig elgondolkozott azon, hogy talán túl keményen bánt el vele. De aztán mégis arra a döntésre jutott, hogy helyesen járt el. Tony nem értett soha a szép szóból, most viszont egy életre megtanulta, hogy hol a helye.

– Overlordot nem fogod kicsinálni? – kérdezte halkan, a kimerültségtől megremegett a hangja, amikor Peterre emelte tekintetét.

Az Alfa nem felelt neki, szakadt, bemocskolódott farmerja zsebeit tapogatta végig cigaretta után kutatva. Szíve szerint George ujjait egyesével törné el azok után, hogy kezet mert emelni Wolfra. Dühösen felmordult, amikor csupán az üres dobozt találta meg az egyik zsebben. Visszanézett Tonyra, aki gúnyosan felkacagott magában, átkozva a jó szerencséjét, ami manapság nagyon messziről elkerülte őt.

– Mégis ki az a korcs? Olyan mértékben véded őt, mintha a párod lenne.

– Tartozom a bácsikájának... le akarom róni mindezt... – felelte egy sóhaj közepette.

Fejét hátradöntötte, szemeit lehunyta, hogy a lámpa erős fénye ne zavarja őt. Tony elgondolkozva bólintott magában, jobb, ha nem kérdezősködik tovább. Pár perc erejéig az Alfa sérült alakját nézte, az izmai remegtek, tetoválásaiból többet sebhely szakított szét, a többit vér áztatta. Látott rajta hajót, kék alapon aranyló liliomot, látott neveket cirádásan felírva, látott állatokat is, farkasokat, egy vörös rókát és még sok más tetoválást, aminek nem tudta kivenni a körvonalait.

– Mit nézel? – horkantott fel sértetten.

– Igaz a pletyka, hogy... – hangja elcsuklott, amikor Peter keze rácsúszott a jobb alkarján egy fekete mintára. – Miért varrattad magadra?

– Hogy ne felejtsem el.

– Most már értem, miért nem vagytok köszönő viszonyban Overlorddal. Nem tartasz attól, hogy feljelent téged?

– Szerinted sosem fordult meg mindez a fejemben? – kérdezte egy sóhaj közepette. – Louis Garou egy lidércnyomás, akinek a puszta tekintetétől megfagy a vér az ereidben... Láttam, mire képes, hogy milyen ereje van... de őszinte leszek veled... a Renard ezerszer veszélyesebb nála.

– Renard? – vonta össze a szemöldökét Tony. Az Alfa aprót bólintott magában, majd feléje fordult, barna szemei elsötétültek és pillantásától a lycan hátán borzongás futott végig.

– Balgair Ruadh, ismertebb nevén Renard, sokáig csupán Rókának nevezték a palotában. Sok fejvadászt ismert az apám, amíg a falka tagja volt, de ez a vörös ördög volt mind közül a legveszélyesebb.

– Így már minden világos. Az is igaz, hogy csak azért vannak szóbeszédek, mert valaki ki akarta törölni a világ emlékezetéből azokat a korokat? – kérdezte elgondolkozva, amire ezúttal csupán egy bólintást kapott, mint válasz. Tony maga is bólintott egyet, hosszas csend ereszkedett rájuk, amit csupán a zuhanyból alázúdúló víz tört meg.

– Tudod... Peter, hallottam egy pletykát, hogy Alexandre Garou tavasszal jelentkezni fog ide.

– Kitől hallottad mindezt? – fordult hozzá gondterhelten. Tony mélyen felsóhajtott, nem kedvelte az Alfát, de megrémisztette az a fény, ami fellobbant Peter szemében.