Fantôme (I. rész) [Szünetel]

XII.

A szobájuk ajtaja előtt megállva zavarában fülig elvörösödött. Nem tartózkodott senki a folyosón, mégis úgy érezte, hogy több tucat szempár figyeli minden mozdulatát. Mind közül egy szempár zavarta őt csupán, mégpedig Peter fürkésző tekintete. Lopva felpillantott a mellette álló Alfára, aki egy ideig magában motyogva memorizálta a szobaszámot, mielőtt visszanézett volna rá. Wolf nagyot nyelt, de nem tudta eltüntetni a torkába kúszó gombócot, ami percről percre egyre inkább fojtotta őt. Mindig is az a típus volt, aki egyedül járt, zenét hallgatott, könyvet olvasott, ha utaznia kellett. A régi barátai soha nem kísérték őt hazáig. Tudták, hol lakott, néha meglátogatták, de sosem mentek vele haza. Talán Popper miatt volt ez is, nem akarta, hogy az öreg azt higgye, hogy többről van szó, mint barátság. Nem mert volna senkivel kettesben hazáig sétálni. Micsoda pletyka alakult volna belőle. A szobakulccsal matatott, miközben tekintetét a földre szegezte. Egyszerűen köszönjön el tőle? Vagy tegye hozzá, hogy reggel találkoznak? Kívánjon szép napot? Jobbulást? Mégis mit mondjon neki? Megköszönje, hogy elkísérte?

– Nem fogok búcsú puszit adni, ha arra várnál.

A csipkelődő megjegyzés hallatán reflexből felkaron csapta Petert, aki jóízűen mosolygott egyet Wolf sértett pillantását látva.

– Azon gondolkoztam, hogy milyen kedves szavakkal búcsúzzak tőled, de akkor nem kapsz semmi kedveset – öltötte ki rá a nyelvét, amivel újabb mosolyt csalt az Alfa arcára.

– Akkor ezek szerint eredjek a Pokolba, és dugjam fel magamnak?

– Azért ilyet neked sosem mondanék! – fortyant fel elszörnyedve.

– Ez megnyugtató. Akkor? Holnap reggel hat? Kint a kastély előtt a szökőkútnál? Úgy készülj, hogy a végére a beled is kiköpöd.

– Rendben – kuncogott fel magában, majd olyan hálával telt szemekkel nézett fel Peterre, hogy ezúttal a falkavezéren volt a sor, hogy zavarában megugorjon a pulzusa. – Merci... Nagyon hálás vagyok mindenért. Köszönöm!

– Csak adtam egy esélyt vagy minek nevezzem ezt... – dünnyögte az orra alatt, tekintetével kerülte a lelkéig hatoló, kék szemekből áradó fényt.

– Ez az esély nekem felér egy új élettel – felelte halk, hálával teli hangon. Peter megvakarta a tarkóját, néha lopva szembe mert nézni a félvérrel, de sokkal inkább a cipője tanulmányozásával volt elfoglalva. Mégis mit mondhatna minderre? Nincs mit, máskor is? Ugyan, mégis hova gondol? Akkor köszönjön el tőle szimplán, ahogyan általában szokott? Esetleg mondjon valami olyat, amiből tudni fogja, hogy fontos számára ez a barátság, ami köztük alakult ki?

– Az öregem pár hét múlva ide látogat – bukott ki belőle minden szó, amiért legszívesebben arcon csapta volna magát. Wolf kíváncsian oldalra billentette a fejét. – Van kedved őt megismerni? Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Liz már szólt neki a párbajról, és kínvallatás alá fog vetni engem az öreg.

– Szívesen megismerném őt – biccentett aprót. – Ha ilyen remek fia van, mint amilyen te vagy...

– Ne bókolj, mert gyűlölöm, ha valaki zavarba hoz... – mormogott magában, amin Wolf halkan felkuncogott.

– Észben tartom majd. Szép estét, Peter. És... még egyszer szeretnék mindent megköszönni. Nem fogok taknyos zsebkendőt adni neked a hálám jeléül, de... mindent megteszek majd azért, hogy méltó tagja lehessek a falkádnak.

– Te, meg az angyali beszéded... – horkantott fel sértődötten, amikor arcát pír lepte el. – Takarodj befelé, holnap reggelig hallani sem akarok felőled. Ha a sebeid nem gyógyulnak be teljesen, akkor reggel látni sem akarlak. Világos?