Fantôme (I. rész) [Szünetel]

XIV.

Sötétség ereszkedett a tájra, az utcalámpák barátságos sárgás fénye világította csupán meg az utakat. A kisvárost vidám csevegés töltötte meg, fellendült az éjszakai élet. Voltak akik beültek egy étterembe, mások a klubokat keresték fel, egy-két diák az utcákat járta és élvezte a kora őszi estét. Az öreg híd vaskos pillérei alatt halkan csobogott át a keskeny folyó, felszínén felcsillant a lámpák fénye. A hídon elhelyezkedő egyik díszes kandelláber alatt egy magányos fiatal ácsorgott, a híd vaskos korlátjára könyökölve meredt maga elé. Nem figyelt a hídon áthaladó alakokra, sem arra, ha valaki felismerte őt. Elengedte füle mellett, ha összesúgtak a háta mögött. Tekintetével mindvégig a folyó sodrását figyelte, ami sötét volt, mint maga az éjszaka. Lopva felpillantott az égre, keresve a csillagokat, a ragyogó Holdat, de sötét fellegek tornyosultak Sketinger felett. Lemondóan felsóhajtott, miközben ismét a folyóra vezette a tekintetét. A harangtorony hangos kongatással jelzett. Negyed tíz – konstatálta magában az időt, majd beletúrt a homloka elé lógó fekete tincsekbe. Mégis kit akar átverni? Dühösen feltolta magát a korlátról, hogy visszatérjen a szobájába, amikor szeme sarkából megpillantott egy ismerőst. Ledöbbenve fordult a parton álló tétova alakhoz, aki mindenhova nézett, csak őrá nem. Mégis eljött. George szíve nagyot dobbant és halovány, boldog mosoly kúszott az arcára. Tekintete végigfutott Wolf alakján, a hanyagul felkapott, gyűrött kék ingen, a fekete farmeron, a be nem kötött csizma cipőfűzőin. A haja hatalmas hullámokban omlott alá vállára, mintha mindeddig felkötve hordta volna, az arca is ki volt pirosodva.

– Bongani kitette a szűröm és elzavart pihenni – mormogott magában a félvér, mindezzel megmagyarázva, hogy miért nem maradt még a teremben gyakorolni.

– Mindent értek – kuncogott fel George. Mégis hogyan gondolhatta, hogy este nyolckor tényleg megjelenne itt? Kezeit zsebre vágva indult el Wolf felé, aki ezúttal a híd végében álló két hatalmas kőszobrot figyelte. Sehogy sem tudott rájönni, hogy milyen lényt akarnak ábrázolni. – Az arcodból ítélve, valami még mindig nem úgy megy, mint szeretnéd.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem igaz – húzta el a száját egy fintor közepette. – Figyelj, Lucas... – sóhajtott fel, amikor a daemolius eléje lépett. – Kössünk alkut.

– Alkut? – hökkent meg, amire a másik bólintott. – Milyen alkura gondolsz?

– Te nem a barátkozó típus vagy – szögezte le az álláspontját Wolf, amire a másik egy vállvonás közepette bólintott, mert igaz volt a felvetés. – Csak akkor mész oda valakihez, ha akarsz tőle valamit. A tegnapiból tanulván engem fel akarsz szedni. Igazam van? – Kérdésére bólintás volt a válasz. – A reggeli incidens után viszont visszavettél a stílusodból, ami miatt abban reménykedem, hogy kezded felfogni, hogy ez a dolog nem működő képes. Ugye? – kérdezte reménykedve, George a homlokát ráncolva gondolkozott. – Mondd, hogy felfogod végre, hogy nem akarok a szeretőd lenni – sóhajtott fel elkeseredve.

– Tegyük fel, hogy felfogtam, habár nem akarnám elfogadni a tényt, hogy visszautasítasz engem! – felelte egy szemforgatás közepette, miközben mellkason bökte magát. Soha senki nem utasította még vissza. Mégis miért nem alkalmaz varázslatot? Simán megtehetné. Egy tucat angyalt vitt már úgy az ágyába, és egy megfelelő bűbájjal nyert ügye lenne ezúttal is. Felbátorodva visszafordult Wolfhoz, hogy ezúttal behálózza őt, de amikor szembe találta magát az elkeseredett, könyörgő tekintettel, minden terve elszállt a szélben. Szíve összeszorult a látványtól. Mindig is a gyengéje volt az, ha a kutyája, Zero ilyen szemekkel nézett fel rá. Bűnbánó volt, pedig semmi rosszat nem tett, elkeseredett volt, mintha évek óta láncra lenne verve és a gazdája csupán bántani tudta volna eddig. George idegesen nyelt egyet és hálát adott, amiért a parton voltak és nem a hídon. Az a fájdalom, ami a kék szemekben sötétlett azt sugallta neki, hogy a félvér talán képes lenne a folyóba ugrani, ha így folytatódik mindez.