Fantôme (I. rész) [Szünetel]

XVII.

Páncélozott csizmája talpa hangosan csattogott a hideg, nyirkos köveken. Dühösen járkált fel-alá a sötét cellában, miközben kezével nyomatékosította a fejében lejátszódó párbeszéd minden szavát. Alakját halovány égszínkék fényár fonta körbe, ami felizott valahányszor a lovag dühösen felmordult. Páncélja repedt volt, köpenyét megszaggatták, angyali szépségű arcát sebhelyek borították be. Fiatal férfi volt, erős kiállású harcos, aki egy kis cellában a nyitott ajtó előtt ingázva morgott magában. Hirtelen megtorpant, kék szemei villantak egyet, ahogyan a sarokba húzódott alakhoz fordult.

– Mégis hogy bírod mindezt? – csattant fel magából kikelve. Erős, mégis dallamos hangját visszhangozták a falak. A sötétben ülő cellatársa csupán vállat vont, majd ismét maga elé meredve mustrálta tovább a lovag csizmája által felkarcolt köveket.

– Hogy vagy képes mindezt eltűrni? – fordult ismét sarkon, hogy tovább rója a végeláthatatlan köröket. – Hogyan?!

– Ha akarnék sem tudnék semmit tenni – felelte a másik halkan, beletörődve mindenbe. Csillagfényű tekintete megfakult, az arcára elkeseredettség és fájdalom ült ki, szeme sarkában könny csillogott. Tehetetlen volt. Már meg sem kísérelte azt, hogy megszabaduljon a csuklóit és bokáit körülfonó ezüstös bilincsektől.

– Ha akarnék sem tud... – mormogott magában a lovag, majd egy hirtelen mozdulattal a fogolyhoz fordult. – Laramie! – csattant fel dühösen, de az ismét csak unottan vállat vont. – A Társad lelkét lidércek tépik szét! És te nem tennél semmit?

– Tizenöt hosszú éve vagyok ennek a zárkának a rabja... – sóhajtott fel fáradtan, majd ismét feltekintett a harcosra. – Ne légy haragos, Lucas tudja, mit csinál.

– Látom! – horkantott fel dühösen. – Tönkre tesz téged! Tönkre teszi magát! És... Valery mégis hol van azokkal az átokverte kulcsokkal?! – nézett ki a sötét folyosóra, de egy alakot sem látott.

– A saját démonaival harcol, eljön majd, ha elérkezik az ideje... – felelte nyugodtan, míg a katona ismét csak morgott. – Ne dühöngj...

– Nem dühöngök! – csattant fel, majd a cella közepére roskadt és lehajtotta fejét, beletúrt hófehér tincseibe, amikből csillagpor szállt alá az ölébe. – Csupán nem akarom, hogy ismét meghaljon valaki miattam.

– Hogy hívták? – kérdezte halkan, hangjában együttérzés csengett.

– Reinhild... – felelte oly halkan, oly nagy figyelemmel formálva a hangokat, mintha törékeny porcelánból lenne a név. – Ennek is hét éve már, de nem tudtam feldolgozni azóta sem. Nem tehettem érte semmit – ingatta meg a fejét lemondóan. – Engem Gabriel angyalai ki tudtak menteni, de... azt kívántam, bárcsak ott maradhattam volna vele. Cserben hagytam őt, egyedül halt meg.

– Lovelian... nem hagytad őt cserben – szólt halkan, de a lovag csak a fejét ingatta.

– Lucas is azért engedett a lidérceknek, a rettegésnek, mert fél attól, hogy rád találnak és megtudják, melletted vagyok, igaz? – kérdezte elkeseredve. Laramie nem felelt neki, szomorúan nézte őt. – Azért taszított el magától, igaz? Miattam csinálta... igaz? – kérdezte immár remegő hangon. A félvér ezúttal sem felelt neki, csupán egy mély sóhaj közepette lehunyta szemeit egy hosszabb pillanat erejéig.

– Szóval igaz... – suttogta maga elé megtörve Lovelian, de mielőtt a fájdalom és a keserűség behálózhatta volna őt, a távolból halk neszezést hallott. Azonnal felkapta fejét és az ajtó irányába fordult, Laramie is felélénkült, de nem mert mozdulni, ahogyan a lovag sem. A páncél csikorgása és a láncok csörgése elárulta volna őket. Lovelian kérdőn visszafordult hozzá, hangtalanul tátogva kérdezte, hogy az a személy közeledik-e, akire számítanak. A félvér homlokán összeszaladtak a ráncok, feszülten figyelt a halk, már-már nesztelen léptekre. Tétova volt a járása, mintha nem tudná, hogy merre is menjen a sötét folyosón. Valery ismerte a börtönt, ő maga tervezte, neki magabiztos a járása. A csendet egy halk csipogó hang törte meg, ami végigvisszhangzott az egész folyosón. A két fogoly ijedten rezzent össze a hang hallatán. A folyosóra nehezedő csendet halk szárnycsapások zaja törte meg ezúttal, és az ajtó szegleténél fény kúszott végig a köveken, ahogyan az idegen egyre inkább közeledett. Lovelian ugrásra készen várakozott, az ajtót figyelte, amit elért a halványan ragyogó fényár és egy kecses alkat libbent be rajta.