Fantôme (I. rész) [Szünetel]

XVI.

A kis szobában sötétség honolt, a csendet csupán Eric halk hortyogása törte meg. A leprechaun egy mély sóhaj közepette vackolta be magát még jobban az ágyába, de abban a pillanatban az éjjeliszekrényén megszólalt az ébresztő. A fülsiketítő trombitaszó helyett pár napja már egy ló halk nyerítését állította be, amire minduntalan úgy pattant ki az ágyból, mintha forró vassal szúrkálták volna meg őt. Ha volt olyan lény, amitől mindennél jobban rettegett, az a Kelpie volt. Ezúttal is olyan hévvel ült fel, mintha a víz alá rántó szörnyeteg elől akarna menekülni. Rázta őt a hideg, ugyanakkor a hátán verejték csorgott alá, megborzongott, majd lekapcsolta az ébresztőt. Kell keresnie valami mást, valami olyat, amire fel fog kelni, de mégsem kap szívrohamot, és valami olyat, ami Wolfot sem haragítja fel. Egy mély sóhaj közepette beletúrt kócos, vörös tincseibe, majd megtörölte álmos szemeit. Kíváncsian a szomszéd ágyra pillantott egy hatalmas ásítás közepette. Wolf a fal felé fordulva a takarójába bugyolálva még az igazak álmát aludta.

– Jó reggelt! – szólt rekedtes reggeli hangján, miközben nagyot nyújtózott. Válaszul Wolf átfordult a másik oldalára, karjaival a párnát ölelve arcát belefúrta a tolpihékkel tömött anyagba. Szája csücske mosolyra görbült, miközben ismét kényelmesen bevackolta magát új pozíciójába.

– Jó reggelt! – szólt a lágy, dallamos válasz. Eric kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Legalább kettőnk közül te kialudtad magad – mormogott végül magában. Fogalma sem volt, hogy mikor tért vissza a félvér a szobájukba. Ő maga talán éjfélig fent volt, hogy tökéletesítse tervét a kluedon levelekkel. Már csak oda kell adnia az elkészült port Sabrina Overlordnak, hogy az olyan süteményt készítsen belőle, amit a bátyja meg fog enni.

– Álmodozom, de nem aludtam... – felelte ugyanazon az elvarázsolt hangon. A leprechaun megvakarta a fejét, miközben szobatársára pillantott, aki még mindig mosolyogva ölelte a párnáját.

– Wolf, nekem reggel van még ehhez. Akkor most aludtál vagy sem?

– Álmodozom egy angyal csókjáról... – felelte egy halk sóhaj közepette. Eric a szemöldökét ráncolta a szavai hallatán.

– Én ezt nem értem... – dünnyögte az orra alatt, majd félre lökte takaróját, hogy felkeljen az ágyból. A szoba hideg levegőjétől megborzongott és gyorsan felhúzott egy kikészített vastag zoknit, hogy legalább a talpa ne érje a hideg padlót. – Na, keljél fel... úgy volt, hogy ma lemész az orvoshoz.

– Ha azt mondtam, hogy lemegyek, akkor nincs mit tenni... – húzta el a száját, majd felült az ágyában. Tincsei kócosan omlottak rá vállaira, és amikor nyújtózott egyet, gyűrött vörös ingén még több ránc keletkezett. Eric egy ásítás közepette újra megdörzsölte álmos szemeit, majd a homlokát ráncolva nézte a barátjára igencsak bő ruhadarabot.

– Mióta van neked ilyen inged? – kérdezte ásítva.

– Kaptam, az angyalomtól – felelte mosolyogva, miközben feltolta magát és éjjeliszekrénye fiókjából kihalászott egy fésűt. Tincseit előre húzta, miközben fejét oldalra billentve fésülni kezdte a haját, halkan dúdolva sétálgatott a szobában. Eric döbbenten pislogott, félálomban levő tudata nemigen fogta fel a látványt.

– Te szívtál valamit?

– Ugyan, mégis hova gondolsz? – kapta feléje a tekintetét egy morcos pillantás közepette, majd ismét ábrándozva nézett ki az ablakon. – Csupán... a felhők közt járok, szinte már szárnyalok... – fésűjét félre tette, hogy szélesre tudja tárni az ablakszárnyakat. A szobába szökő hajnali fagyos levegőtől Eric megborzongott és gyorsan magára kapta takaróját, míg barátja felült az ablakpárkányra. – Oh, Eric, olyan csodás volt ez az este... – sóhajtott fel ábrándozva. A leprechaun orra fintorba rándult, miközben méginkább magára építette takaróját.