Fantôme (I. rész) [Szünetel]

III.

A folyosó végén egy öreg, kissé kopott állapotban levő kétszárnyú tölgyfaajtó fogadta őket, míg Eric gyakorlott mozdulattal emelte kezét, hogy kopogjon, addig Wolf az állát megemelve nézett fel a plafonig nyúló ajtóra, majd lassan végig vezette tekintetét lefelé a díszített, ornamentikával futtatott ajtókereten. Az ajtó kopott vaskilincse fölött nem sokkal egy tábla volt felcsavarozva „Titkárság, Tanulmányi osztály és Rektori Iroda" felirattal ellátva, ami halványzöld derengésben tündökölt.

– Ha zöld a felirat, akkor nincs bent senki – fordult vissza Eric és félreállt annyira, hogy Wolf láthassa a feliratot. – Ha viszont piros, akkor van bent valaki a Titkárságon, de mindkét esetben kopognod kell. Mármint úgy van, hogy ha itt belépsz akkor a Titkárságon vagy, onnan tovább pedig mehetsz vagy a Rektoriba, vagy a Tanulmányira.

– Mindez szép és jó, de etikett alapszabálya, hogy kopogsz, ha belépsz egy irodába, nem? – vonta össze szemöldökét Wolf zavarodottan.

– Kopogás nélkül is bemehetsz, de azért Alastor haragudni szokott – vont vállat a manó, majd halkan kopogott.

A kulcslyuk fehéren felragyogott és áttetsző csillogó füst szállt ki belőle. A két fiatal feje fölött nem sokkal öltött alakot a füst, amivel elérte, hogy Wolf ijedten hőköljön hátra. Egy hosszú, hegyes orrú kobold alkat felsőteste bontakozott ki a füstből, míg lába elveszett a levegőben. Felsőtestét ing és kockás mellény fedte, amely kiemelte vékony alakját. Rövid haja kócosan terült el fején, hosszú hegyes fülei kíváncsian fordultak előre. Szúrós szemekkel mérte végig a két alakot, majd felhorkantott.

– Áh, Aethelstun! Már megint mibe keveredtél? – kérdezte rekedtes hangon.

– Engem kísért el – felelte Wolf, mielőtt a másik tehette volna.

– Új fiú, igaz-e? – nézett végig rajta vigyorogva, így az említett aprót bólintott.

– Popper mondta, hogy jöjjek fel a Titkárságra.

– Akkor tessék beljebb fáradni – invitálta őket, majd ismét elveszett alakja és a füst visszaszállt a kulcslyukba.

– Mégis ki volt ez? – kérdezte Wolf halkan.

– Leszokhatnál erről – horkantott fel a manó, míg a másik értetlenül pislogott. – Ki volt ő? Érted? Ő. Nem pedig „ez". Oké? Tudod, Alastor sértődékeny tud lenni ilyenek miatt. Ő azért van, hogy ne zavarjuk feleslegesen Miss Bellt, a titkárnőt. – felelte lazán, majd benyitott az ajtón.

Az irodában ezüst ornamentikával futtatott, égszínkék tapéta fedte a falakat. Mélykék padlószőnyeg terült el a lábuk alatt és a fal mellett kétoldalt fekete kanapésor húzódott, a sarkokban növények voltak állítva. Wolf kissé meglepetten nézett körbe mikor belépett az irodába, majd tekintete megállapodott a vele szembeni falnál húzódó íróasztalon. Egy fűzöld ruhát viselő, karcsú nő ült az asztal mögött, minden figyelmét a számítógépe monitorjára szentelve. Szőke haja kontyba volt fogva, pisze orra néha fintorba rándult, ahogyan szemöldökét ráncolta és hatalmas zöld szemei is pár pillanat erejéig összeszűkültek. Háta mögött áttetsző szitakötőkéhez hasonló szárnyak csillantak fel a lámpafényben. Körmei hangosan kopogtak a billentyűzeten, amely beleolvadt a fekete íróasztalba és csupán apró fények jelezték a billentyűk helyét.

– Jó napot, Miss Bell! – köszönt Eric illedelmesen, kissé emelt hangon és behúzta maguk mögött az ajtót.

– Igen? – nézett fel kérdőn a tündér és elmosolyodott. – Oh örülök, hogy újra látom, Mr. Aethelstun. Mi járatban vannak az urak?

– Hoztam egy elsőst, kisasszony – felelte és biztatóan hátba verte Wolfot, de az fogait kivillantva mordult rá a manóra, aki ijedten lépett el mellőle. – Bocsi. De morcos lettél hirtelen.