Fantôme (I. rész) [Szünetel]

IX.

Rémálmaiban sokszor kísértette őt egy kép. Egy óriási moomsaul, akinek olyan fekete volt a bundája, mint maga az éjszaka és a tekintete halálosabb volt, mint a legerősebb méreg. A leghírhedtebb vadászok közé tartozott, ha egyszer szagot fogott, a prédája nem menekült többé.

Kisgyerek volt még, amikor az otthonát feldúlták, hiába voltak megbecsült, nemesi család... őket sem kerülte el a vész. A mai napig tisztán élt benne apja minden szava, a parancsok, amiket adott neki egykoron. Először nem értette, hogy márki létére miért kell az istálló melletti faházban aludnia az öreg lovász mellett. Mindemellett a kényelmes ruhákat le kellett cserélnie toprongyos gúnyára és ritkán fürödhetett. Nem étkezhetett többé a saját házában, helyette maradékot kapott, amit a konyháról egy-egy fatálkában hoztak ki nekik. Az öreg Matéo sosem szólította őt többé Úrfinak vagy Kisfenségnek. Peternek nevezte, pedig jól tudta, hogy valójában Philibert a gyerek neve.

Reggeltől estig az öregnek kellett segítenie, nem játszhatott többé a barátaival és azt kellett mondania, hogy ő Matéo kisunokája. Szót fogadott az apjának és betartotta mindazt, amit mondott neki, de sosem értette, hogy miért kell ezt csinálnia. Addig a napig nem értette meg, amíg fel nem tűnt az a farkas a birtokukon. Az öreg sok rémhírt mesélt már róla, de a gyerek szemében ezek a hírek csupán rémmeséknek hatottak, amiket Matéo talált ki számára. De aznap a rémtörténetek valóra váltak.

Késő éjszaka volt, amikor arra riadt fel, hogy a levegő elnehezült és füsttel telitődött. A távolban sikolyok és éles kiabálások hangzottak fel. A hűvös őszi estén forró szellő járta végig a birtokot, parazsat és hamut hozva magával. Az istállóból éles nyerítés hangzott fel, először csak egy, aztán már az egész ménes tombolni kezdett. Felzaklatta a lovakat a füst és a felhangzó kiáltások zaja. Peter ijedten pattant fel az ágyból, gondolkodás nélkül cselekedett úgy, ahogyan Matéoval gyakorolták. Sietve rámolta össze azt a pár ruhát és előre összecsomagolt kenyeret, amit az ágya melletti szekrényben tartottak. A kiabálások és sikolyok egyre közelebbről érkeztek, kapkodva, félelemtől reszketve pakolta el az utolsó kis szárított húst a táskájába, amikor valaki betörte a kis faház rozoga ajtaját. Peter ijedtében elejtette a táskát, amikor a megtermett páncélos lovag hatalmas léptekkel, karddal a kezében eléje sétált és arcon ragadta őt, tenyerével lefogva a rémült kisgyerek száját. Szíve megállt egy hosszabb pillanat erejéig, amikor a lovag leguggolt eléje és kardját a padlóba döfte, hogy felszabadult kezével fel tudja hajtani sisakrostélyát.

– Nem lesz semmi baj – suttogta a fiatal férfi, barna szemeiben barátságos fény csillant, de Peter lelkét már ez sem tudta megnyugtatni. Könnyei patakokban folytak alá arcán, teste remegett a félelemtől. – Apád küldött, nem lesz gond. Egy mukkot se szólj, akkor nem fog bajod esni. És még valami, ne nézz a Renard szemébe – tagolta neki, amire a gyerek sírva bólintott egyet.

A lovag aprót biccentett, visszahajtotta sisakrostélyát, kardját ismét magához véve felállt a földről és az ingénél megfogva taszította ki Petert a kis viskóból. Egyensúlyát elvesztve esett a poros földre, rémülten kapta fel fejét, amikor orra megtelítődött a füst csípős szagával. A távolban, ahol az otthona állt, az égbolt vörös fényekben ragyogott és gomolygó feketeség szállt az ég felé. Éles kiáltások hangzottak fel nem messze tőle, majd a tűz pattogó hangja. Kivágódott az istálló ajtaja, a lovaik – köztük a kis kedvenc, szürke csikója – fejvesztve menekültek a lángra kapott épületből. Egy hatalmas barna farkas, vicsorogva hajtotta el messzire a ménest, míg három páncélos katona robbanólángokat dobott neki az épületnek, aminek hatására egyre több helyen kapott lángra az istálló szerkezete. Peter zokogva lökte fel magát a földről, de alig tett volna meg egy lépést, máris megragadta őt a fiatal lovag és a grabancánál fogva, maga után rángatva indult el abba az irányba, ahonnan a sikolyok érkeztek.