Fantôme (I. rész) [Szünetel]

II.

Sietős léptekkel vágott keresztül az aula nagyrészén, tekintetét mindvégig a lépcső mellett álló három alakra szegezte. A kacagó férfi vele egy magas lehetett ránézésre, szálkás alkata volt, kék farmert és zöld pólót viselt, hozzá sportcipőt. Rövid, vörös, kócos tincsei voltak, szeplős arca, pimaszul csillogó kék szemei. Mellette egy vékony nő állt, csendesen kuncogva, sötétibolyaszín ruhája volt, aminek ujjai cafatokban lógtak kezén és bokájánál ugyancsak ki volt szaggatva az anyag. Kezében seprűt tartott maga mellett, fekete hullámos haja vállaira omlott, íriszeiben lila láng égett. A harmadik egy gyerek arcú vékony férfi volt, egy fejjel alacsonyabb két barátjánál, türkizkék pólót és térdig érő farmert viselt, a lábain nem hordott cipőt. Szőke tincsei kócosan terültek el fején, haja vége barackrózsaszín árnyalatban úszott, tincsei alól hegyes fülek bukkantak elő, akárcsak a vörösnek. Kék szemei vidáman csillogtak, de hirtelen összerezzent és fejét Wolf irányába kapta. Vállon legyintette a nevető vöröst és fejével az idegen fele bökött, így most már mindhárman őt nézték. Egy pillanatra elbizonytalanodott, majd mégis megmakacsolta magát és a kíváncsi csoport elé lépett.

– Hello szépfiú! – köszönt a szőke széles mosollyal, a vörös pedig ismét felkacagott.

– Hagyd már, Danny – legyintette vállon a másikat finoman, majd kedvesen rámosolygott az idegenre. – Szia! Elég bizonytalannak tűnsz. Elsős vagy, igaz?

– Igen – felelte egy bólintás kíséretében.

Orra megtelt azokkal a szagokkal, amit a trión érzett. A nőt boszorkánynak titulálta, a vöröst valamilyen manónak, a szőke pedig egyértelműen csak is tündér lehetett, ugyanis cukormázra emlékeztette őt az illata.

– Wolfgang Moser vagyok – mutatkozott be végül rövidebb szünet után. – De röviden csak Wolf. Meg tudjátok mondani, merre találom a Titkárságot?

A trió összenézett és felkuncogtak. Wolf csalódottan elhúzta száját és indult volna tovább, hogy valaki mást keressen, de a manó a felkarja után kapott. Az ifjú kérdőn nézett vissza rá, mikor a vörös bocsánatkérően elmosolyodott.

– Ne haragudj. Nem rajtad mosolyogtunk. Hanem a kérdéseden – szólt lágy hangon, majd elengedte őt és visszalépett a boszorkány mellé.

– Úgy bizony! – bólogatott bőszen a nő is. – Tudod, Eric a suli bajkeverője, Leprechaun a drága, állandóan a Titkárságon ült a tavalyi évben. Én Ginger vagyok, úgy szint másodikos boszorkány tanonc, ő a barátunk Daniel, aki tündér. Te pedig...

– Farkas – fejezte be a mondatot Wolf és visszalépett előző helyére, a többiek döbbenten pislogtak a hír hallatán. – Félvér – tette hozzá halk bizonytalan hangon.

– Farkas? – hökkent meg Eric és végig mérte tetőtől talpig a félvért. – Angyal félvér, igaz? Ilyen tökéletes, porcelán sima arccal csak is az lehetsz. Nem, srácok?

– Igen, az vagyok – bólintott aprót, majd reménykedve visszapillantott a bejárat irányába, de sehol nem látta Poppert. Wolf bizonytalanságát látva, Daniel küldött egy sokatmondó pillantást barátnőjének, aki kézbe vette a helyzetet.

– Eric, kísérd el – mordult fel Ginger halkan majd vállon ütötte a mellette állót.

– Hé, na! – fortyant fel sértődötten, majd átdörzsölte felkarját. Wolf kérdőn fordult vissza feléjük, ezzel kiérdemelve egy ártatlan mosolyt a tündértől. – Ez lett volna a tervem, nem kell erőszakoskodni – tette hozzá sértődötten, majd széles mosolyt öltött arcára. – Gyere Wolf, megmutatom az utat. Veletek majd még összefutok – intett búcsút a többieknek, majd elindult fel a lépcsőn, de pár lépés után bevárta Wolfot, aki közben egy mosollyal hálálta meg a többiek segítségét, majd két nagyobb ugrással Eric mellett termett.